„Rengeteg apróságra emlékszem, amelyek együttesen az életemet teszi ki.”

Sok ismerősöm, családtagom, távoli rokonom érdeklődik irántam, bár talán nem is a személyem olyan lényeges, hanem egy bizonyos kérdésre adott válaszom. Ha találkozok egy idegennel, akkor is felmerülnek kérdések, amelyekre nem éppen érzem ildomosnak válaszolni, mégis mosolyogva megteszem. Hogy vagy? Mivel foglalkozol? Férjnél vagy? Hány éves vagy? Hány kiló éppen a testsúlyod? Hiszel Istenben vagy ateistaként élsz? Milyen politikai nézeteket vallasz? Igen, jól olvasod, ezekkel heti szinten találkozom, mégsem érzem, hogy titkolnom kellene, bár, ha azt vesszük, enyhén szólva is intim területekre tévednek ezzel akaratlanul is. Nem érdekel, mert vagy válaszolok, vagy nem. De van egy olyan kérdéskör, amelyre lefagyok és képtelen vagyok közönnyel fogadni. Mikor szülsz gyereket? Van gyermeked? Ezt nem tudom elfogadni, ugyanis ez az a témakör, amely a legszemélyesebbek egyike számomra és hiszem, hogy sok nő számára is. A méhem az én testem része, nem közvagyon tárgya. Akár akarok, akár nem, magánügy és ezt kötelessége mindenkinek tiszteletben tartani. De, amikor mások háborodnak fel reakciómon, akkor felmerül egy kérdés bennem is. Vajon nem–e a saját frusztrációjukat kapom–e kéretlenül is? Hiszen a gyermek vállalása nem mindig volt szabad akarat kérdése, erről azt hiszem, hogy felmenőink tudnának igazán csak mesélni. Ám korunkra, Európa szívében élve, a saját döntésem határozza meg a választ és természetesen ezzel a vállalt felelősség is engem terhel, ám úgy gondolom ez teljesen természetes. Így, amikor rá leltem Linn Stromsborg – Soha, soha, soha című regényére, elemi erővel vonzott magához és nem bántam meg, hogy végül kézbe vettem.

„Szerintem az ember olyannak születik, amilyen. Sok minden hat arra, hogy kivé válunk, és ebben nyilvánvalóan nagy szerepet játszik a neveltetés és a környezet, de egyes emberek introvertáltak, mások extrovertáltak, egyesek betegek, mások egészségesek, egyesek halk szavúak, mások hangosak, egyesek zaklatókká válnak, mások az áldozataikká. Nem magától értetődő, hogy a gyerekeink olyanok lesznek, amilyeneknek mi szeretnénk őket.”

A történetnek eredendően két főszereplője lenne, egy nő és egy férfi, akiknek megadatott a boldog, igaz szerelem életükben, mégsem egyre vágytak igazán. Ám én úgy vélem, hogy a regény öt felnőtt és egy még meg nem született gyermekről mesél igazán. Hiszen ott vagyunk mi magunk, akik belebújhatunk annak a bizonyos nőnek a testébe, lelkébe és átélhetjük a történéseket, aztán Philip, akivel nyolc csodálatos évet eltölthetünk a lapokon. De a legjobb barátaink is fontosak, Anniken és Alex, akikkel felnőttünk és végül ők egymásba szerettek, összeházasodtak és Ella csodálatos szüleivé váltak. De egy édesanya hétköznapjairól is képet kapunk, aki furcsa a maga nemében, mégis fontos részét képezi ennek a történetnek. És ott a gyermek, aki néha, egy-egy pillanatban megjelenik álmainkban, akiről oly sokat kérdeznek, ám a megszületéséről nem dönthetnek.

„A szülők köszönetet várnak, a gyerekek pedig bocsánatkérést. Egyikünk sem kapja meg soha azt, amire vágyik.”

Anyává válni vagy születni kell? Kötelesség-e a gyermekvállalás vagy csupán az egyén döntésén múlik minden? Tényleg le kell–e mondani a boldogságról, mert családot alapítottunk? Oly sok kérdés és oly sokféle válasz lehetséges.

„Mindent neked köszönhetek, mégsem tartozom neked az égvilágon semmivel. Nem kértelek, hogy hadd legyek itt, de örülök, hogy itt lehetek.”

Érdekes, hogy milyen mélyen taglalja a történet az asszonyok sorsát a transzgenerációs örökség gyötrelmes útján át vezetve. Milyen nyomásnak engedve vesztették el szabadságukat, hogy egy egész nemzetért vállalják az évek lemondásait, fájdalmait, terheit. Kinek, hogy milyen sors jutott, nem választás kérdése volt, ellenben most mai világunkban; bár tény, ezt csak a szabad országok gyermekei élhetik át. Mitől vagyunk teljesek? Vajon magányosak leszünk-e öreg korunkra, ha nem lesz utódunk? Mégis mi a biztosíték arra, hogy alapvetően a család nyújt-e számunkra biztonságot és védelmet?

„– Az ember törődjön az anyjával.
– Nem – mondom. – Az anyádnak kellene törődnie veled, és már nagyon sok éve nem teszi.”

Persze az anyákról is beszélni kell, azokról a mosolygós arcú angyalokról, akiknek a szeme folyton karikás, szomorú és mégis féltő. Akik jobb esetben elvonulnak egy csendes sarokba sírdogálni, ha sokká válik a világ terheinek súlya, de a szeretet és biztonság melegágyai maradnak, szerencsés esetben természetesen.

„De érezhetjük jól magunkat, ha szeretnénk gyereket, és nem kaphatjuk meg?”

Nem tudom eldönteni, hogy örüljek vagy bánkódjak eme olvasásom után. Sok igazságra világított rá és néhol fel is dühített, de minduntalan arra a következtetésre jutottam, hogy hálás vagyok azért, mert olvashattam és ezek után biztos, hogy keresni fogom az írónő tollából származó, életigazságokkal meghintett meséket.

„Egyébként pedig nem félek a változásoktól, örülök, hogy az élet változik, hogy én is másmilyen leszek, nem ugyanaz vagyok, mint öt vagy tíz évvel ezelőtt, még ha egy kicsit hasonlítok is magamra. Örülök, hogy meggondolhatom magam, hogy változtatok a véleményemen, hogy felébredek, és mást érzek, mint tegnap.”

Összességében úgy vélem, hogy a regény egy nagyon időszerű, érzékeny történet, amely nem kínál könnyű menekülési utakat, de sok szempontból felszabadító tud lenni, hogy valaki kimondja: ez az én életem, és én döntöm el, milyen életet szeretnék.

„Ha holnap összeomlik a világ, örülök,
hogy itt voltam veled.”

Nagyon fontos tematikára világít rá eme kötet, olyan kérdésekre keressük a választ, amelyek mindannyiunk életébe egyszer beköszönnek. Legyél férfi vagy nő, egyszer számot kell vetned ezekkel és a döntésednek mindig meglesznek a következményei, de vállald büszkén őket. Ha pedig segítségre, egy láthatatlan kézre van szükséged, akkor ajánlom figyelmedbe ezt a könyvet.

Amennyiben úgy érzed, hogy számodra is fontos témakörökre hívja fel a figyelmet eme írás, akkor javaslom, látogass el a Libertine Kiadó weboldalára.

Írta: NiKy