„Gyerekkorom utolsó tavasza hideg és szeles. Olyan az íze, mint a por, a szaga fájdalmas elválásokra és változásokra emlékeztet.”

Olybá tűnik, hogy a gyermekkor nem mindenkinek csupa móka és kacagás, sőt, sok esetben tele van árnyékokkal, reszkető, halk szavakkal és félelemmel. Mintha csupán azzal bűnt követne el bárki, hogy világra született. Egyes családoknál valóban fénnyel teltek a mindennapok és sok mosoly mellett, a meleg étel és a fűtött lakás az alapokhoz tartoznak. Míg másoknak napi egy étkezéssel, mindig morgó gyomorral csoszognak az órák és csak akkor boldogok a pillanatok, ha valamelyik szülő éppen nem felejti el rá ruházott szerepét. A gyermeki élmények meghatározóak a későbbi felnőtt életre. Ám ezek a veszett emlékek szinte folyamatosan kúsznak utánunk és soha egy percre sem tévesztenek szem elől utunk folyamán. Pedig mi szeretnénk felejteni, elbújni és csak akkor előjönni, amikor testben elég érettek vagyunk, hogy bátran szembe merjünk nézni bármivel vagy bárkivel. De vajon mi van akkor, ha egy régi hang ismét nevünkön szólít és mi hirtelen ismét azok a reszkető csontú gyermekek leszünk, akik akkor voltunk, mikor az álom elkezdődött?

„Mindig arra gondolok, hogy ha felnövök, anyám végre úgy fog szeretni, mint most Edvint. Gyereklétem ugyanúgy irritálja őt, mint engem, és csak akkor vagyunk boldogok együtt, amikor hirtelen elfelejti, hogy gyerek vagyok. Olyankor úgy beszél velem, mint a barátnőivel vagy Rosalia nénivel, én meg nagyon vigyázok, hogy a válaszaimat rövidre fogjam, nehogy eszébe jusson a korom. Elengedem a kezét, és elhúzódom tőle, hogy ne érezze rajtam a gyerekkor szagát.”

Tove Ditlevsen – Gyerekkor című regénye a Koppenhága-trilógia első kötete. Hazánkban 2023-ban a Park Kiadónál jelent meg.

A szerző nem szépíti meg a gyermekkort: nincs benne idealizálás, hanem ridegség, magány és a folyamatos érzés, hogy nem tartozunk igazán sehova. A narratíva egy kislány szemszögén keresztül szólal meg és érezteti a félelmet, a vágyat vagy éppen a kívülállóság fájdalmát. A családi környezet sem teszi idillikussá a történetet, hiszen a szegénység, a munkásnegyed légköre, az elvárások és a szűk világkép mind hatással vannak a gyermekre. A legnagyobb veszteséget mégis a meleg anyai ölelés hiánya okozza, amely egy rideg, sokszor bántó személytől érkezik. Eleinte vágyakozással tekinthetünk a szülőre, később kijátszva, míg máskor már szinte menekülve előle. Nagyon ritkán sejlik fel némi szeretet foszlány, ám ahogy az árnyak bekúsznak az ablakon, oly természetességgel tűnik el minden.

„Anyám kisebb, mint a többi felnőtt nő, fiatalabb, mint a többi anya, és létezik egy világ az utcánkon túl, amitől fél. És amikor mindketten egyszerre félünk, akkor hátba támad. Ahogy ott állunk a boszorkány előtt, azt is észreveszem, hogy anyám kezének mosogatólészaga van. Undorít ez a szag, és ahogy némán megyünk kifelé az iskolából, a szívemet harag, bánat és együttérzés kaotikus elegye önti el, anyám attól a pillanattól kezdve mindig ezt az érzést kelti bennem.”

Számomra sokszor nehéz volt olvasni a regényt, ezt nem tagadom. Én magam is szenvedtem a kislánnyal és minduntalan kerestem és kutattam azt az egy személyt, akibe kapaszkodni lehetett volna. Talán a nagymama személye adott némi vígaszt ebben a gyászos őrületben, de ez sem tartott túl sokáig. Egy közömbös, néhol gonosz anya, egy kissé dacos, szűklátókörű apa és a testvér, akinek már minden perce meg van számlálva a felnőttkor küszöbén állva. Nem egy szerető családi közeg, ez biztosan érezhető.

„Edvin bátyám szögeket ver be egy deszkába, majd utána fogóval kihúzza őket. Szakmunkásnak készül. Ez valami nagyon remek dolog. A szakmunkásoknál igazi terítő van az asztalon újságpapír helyett, és késsel-villával esznek. Soha nem maradnak munka nélkül és nem szocialisták.”

Nagyon sajnáltam ezt a csöppnyi leánykát, akiben ott volt a fény egész végig, ráadásul verseivel beragyogta az én lelkemet is. Szinte már vártam, hogy hol bukkannak fel azok a vers részletek, szinte a végére már követeltem magamnak azokat.

„Telt-múlt az idő, elsatnyult, ellaposodott a gyerekkor, papírszerűvé vált, megfáradt, megkopott, és a rosszkedvű pillanatokban nem úgy tűnt, mint ami kitart a felnőtté válásig. Ezt mások is észrevették. […] A gyerekkornak tizennégy éves korig kellene tartania, de mit tehettem volna, ha az enyém már előtte kimúlt? Az ember soha nem kapott választ egyetlen kérdésére sem. Irigyen figyeltem Ruth szilárd és sima gyerekkorát, amelyen egyetlen repedés sem tátongott. Úgy tűnt, mintha túlélné őt, hogy majd valaki más örökölje és használja.”

Összességében egy nehéz, de annál különlegesebb olvasásban volt részem, úgy gondolom. A történet egyszerre egyszerű és mégis rendkívül költői. Olyan volt számomra, mintha a hétköznapok nyersességéből hirtelen verssorok születtek volna. Aminek köszönhetően megértettem, hogy a könyv egyik legerősebb üzenete az, hogy nem egy nosztalgikus visszaemlékezést olvashattam, hanem egy nő íróvá válását, ahol a szeretethiány, a kívülállóság és a szavakba kapaszkodás adják a legfontosabb motívumot.  És hiába a remény, ha az ifjonti tapasztalatok ennyire tele vannak félelemmel, szorongással és elfojtott vágyakkal. Nagyon fájt a lelkem, pedig ez még csupán a kezdet.

Természetesen jó szívvel ajánlom eme regényt, bár a szavak szárnyalásával valószínű senki sem fog megkönnyebbülni. Mégis úgy érzem, hogy csak többek leszünk az ilyen regényekkel, ezért érdemes kézbe venni őket.

„Elgondolkodom, hogy egykor az volt számomra a legfontosabb kérdés, hogy szeret-e az anyám; de az a gyerek, aki olyan mélyen vágyott a szeretetre, és mindig kutatnia kellett annak jelei után, már nem létezik. Most azt gondolom, hogy szeret, de ez már nem tesz boldoggá.”

Remélem te is elmerülsz majd ebben a történetben, ahogy tettem én is, ezért javaslom, hogy látogass el a Park Kiadó weboldalára.

Írta: NiKy