„A kényelmetlen tinédzserkor küszöbén a felnőttek világa még hosszú évekre van attól, hogy befogadjon. Tizenkét évesnek lenni nagyon kiszolgáltatott érzés. Mindig függeni valamitől, valakitől. Ráadásul csomó másik, mástól függő kisemberke mond és tesz olyan dolgokat, amik téged is befolyásolnak. (…) Kellenek ezek az élmények egy fiatal lánynak, hogy kicsit megerősödjön. A felnőttek aztán már kevésbé kegyetlenek, mint ezek a pici gyerkőcök.”

 

Jó ideje érzem, hogy túl sok drámai, mély mondanivalójú könyvet vettem kézbe az utóbbi időben, ezért úgy döntöttem, hogy egy kissé könnyedebb regényt választok következő olvasmányomul. Persze nem volt tudatos, hogy éppen egy fiatal lány kalandjait és felnőtté válását kövessem, de nagyon jó alapul szolgált egy kis kikapcsolódásnak. A regény hangulata és lendülete vitt magával, és mint szomjazó a sivatagban, csak úgy faltam a sorokat. Persze ez az élmény is egy kisebb morgással kezdődött, de az esetemben ez már szinte természetesnek hat.

Vay Viktória első ifjúsági regénye egy nagyon is valós sztoriból merítkezik, hiszen saját életének egy – egy kiragadott részét vette történetének alapjául. Főhősünk névazonos léte már megmosolyogtatott, bár először én balga ebből arra következtettem, hogy az inger/ötletszegénység már az elején tapasztalható. Tévedni emberi dolog úgy gondolom, így utólag csak mosolyogva rázom a fejem eme feltételezésemen.

Vay Viktória – Francba, francia! című ifjúsági regénye 2023-ban jelent meg a Menő Könyvek Kiadó gondozásában. A kötet borítója Szabó Vince ötletén alapul, amely remekül illik a történethez, úgy gondolom.

Adott egy 17 éves leányzó, aki önálló háborút folytat szülei és maga a világ ellen. Azt gondolhatnánk, hogy egy ennyi idős tinédzser már kinőtte a „hercegnő” szerepkörét, de hát a színházhoz és szerepléshez való vonzódást bárki örökölheti, aki színészi vénával rendelkező nagymamát tudhat felmenői között.

Viki mindennapjait az iskolai – szerinte felesleges – órák túlélésével, barátnőivel való bulizásokkal, valamint a családjával való csatározással tölti. Ám egy nem várt tragédia árnyékában egy olyan lehetőséghez jut, amely úgy tűnik, hogy egy időre kiváltja a fenti „kellemetlen” időtöltéseket.

Az egy éves cserediák programban való részvétel igen csak jó kalandnak és arra is, hogy talán végre lecsillapodik a csata zaja és esetleg egy új nyelvre, barátokra is szert tehet az ember lánya. Ennek a kalandnak persze nagy ára is van, hiszen a bátorság mellett a honvággyal is meg kell küzdeni, ráadásul az ottani emberek sem olyanok, mint a megszokott környezetben. Hiszen a francia vidék híres a nagy étkezésekről, a hangos vitákról és a véget nem érő udvariaskodásokról. Vajon hogyan lesz képes helytállni egy lelkileg zűrös leányka, akinek, ami a szívén az a száján, de ha nem tudja magát megfelelően kifejezni, az kész gyötrelem? Nos, ezt megtudhatod, ha te is belevágsz ebbe a kalandba.

„Hirtelen hálát érzek a szívemben – az éhség mellett a gyomromban. Hálát, amiért láthatom, hogy a világ ilyen nagy, és akármerre megyek, vannak benne kedves és nyitott emberek, akik éheztetnek.”

A történet elsődlegesen egy napló, ahol a főszereplőnk szemszögéből vehetünk részt ezen a hosszú utazáson. Számos szokást ismerhetünk meg, amelyek valósághűek, hiszen jómagam is tapasztaltam belőlük jó párat. A francia kifejezéseket nagy szeretettel fogadtam, jó volt „ízlelgetni” a szavakat, mondatokat, évek óta nem használom kellően a nyelvet, ezért mindig örülök, ha lehetőségem adódik rá.

Az első pár oldalon akadtak gondjaim a fiatal leányka stílusával, mivel ritkán olvasok olyan ifjúsági könyvet, amely egyesszám elsőszemélyben és nagyon mai szlengeket használ, ráadásul ez a kissé „ki ha én nem” stílus nehezen engedett be, de végül sikeresen megélhettem, átélhettem az eseményeket, érzelmeket. Hosszú utazáson veszünk részt mind a kulturális eltérések, mind egy fiatal lány felnőtté válása okán, mégis megéri végig kísérni Vikit ebben a kalandban.

Nagyon élveztem, hogy humorban gazdag a történet, és szinte minden oldalon történik valami érdekes, vicces. Ráadásul a szülő-gyermek kapcsolat is remekül van ábrázolva, ahol az anyukát is megérthetjük a végére, az is igaz, hogy számomra sokszor tűnt önzőbbnek, mint a saját lánya és szinte tükröt tartott sérelmezett viselkedési problémák tekintetében gyermeke elé. De nem hiába mondom azt mindig, hogy a transzgenerációs örökségünk terhe alatt kell élnünk mindaddig, míg fel nem oldjuk azt.

„Anyám szerint nem lehet abból megélni, hogy olvasok. És abból sem, hogy okoskodom összevissza.”

Persze ebben a történetben is akadnak szerelemek, barátok, ellenségek és némi fájdalmas veszteségek átélése, de minden élmény egy nagy tapasztalat, amelyre szükségünk van, hogy teljessé válhassunk általuk a jövőben. És persze kihagyhatatlan a házikedvencekhez való nyitott hozzáállásunk is.

„Ha nyitva hagyom az ajtómat, akkor a négy macskából legalább öt bejön.”

Mit ne mondjak számomra ettől az idézettől lett teljes a történet, pedig csupán csepp a tengerben, mégis nagyon jót kacagtam ezután:

„Igen, én vagyok a hibás, beengedtem a szobámba. Először csak körbejárta az ágyat, aztán belefeküdt. Én meg mellé, együtt aludtunk el. Éreztem, hogy van egy társam. Szép lassan jött a felismerés, hogy kitúr, nyáladzik, horkol, karmol, harap, és a végén még neki áll feljebb.”

Azt hiszem, hogy elmondhatom végre mennyire jól szórakoztam olvasásom során, ráadásul nagyon át tudtam érezni azt az időszakot, amelyen Viki is átesett. Minden útnak megvan a maga bája és szégyene. Az előbbi adódik abból a sok újdonságból, amelyet egy adott nép és kultúrája ad át a szemlélődőnek, az utóbbi pedig a saját csetléseinkből és botlásainkból, amelyeket utólag inkább letagadnánk, pedig ezek nélkül nem fejlődnénk és a nyelvet sem tanulhatnánk meg helyesen. Minden egyes „keserves” pillanat kell ahhoz, hogy később teljesen és önazonosan beszéljünk, éljünk.

„A kis herceg rajzait vizsgálom behatóan. A vulkánokat elvileg Consuelo szülőhelye, El Salvador vulkánjáról mintázták. Vajon Jürgen rajzolgatna nekem Gellért-hegyeket, ha egyszer rossz házasságra lépne velem?”

Összességében úgy gondolom, hogy egy nagyon kellemes olvasási élményhez volt szerencsém, hiszen számos vidám pillanatban, mély érzelmekben és finom ételekben lehetett részem. Oh, igen, ami az utolsót illeti, kissé felháborítónak gondolom, hogy ennyi finomságot kellett olvassak, a végére én is enni kényszerültem, pedig éjjel olvastam.

Kortól és nemtől függetlenül ajánlom minden olvasni szerető léleknek, mert a humor felemel, a karaktefejlődéstől kicsit mi is többek leszünk, no és persze mindenki készítsen be némi harapnivalót, ha nem akar úgy járni, mint ahogy én kényszerültem. Persze nem kötelező, az éhezés is jó valamire… azt hiszem.

„Kis siker is siker.”

Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a Líra weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy