„Minél szebb a látvány, annál teljesebb a borzalom. Mik vagyunk? Vérgyűrű a fény díszdobozában […].”

Nehéz szavakba önteni mindazt az érzést és gondolatiságot, amelyet eme könyv hagyott hátra bennem olvasásom után. Részben meg vagyok rökönyödve, más részről viszont teljesen elbűvölt a maga naturalista üzenetével. Az ember nagyító alá kerül rassz és identitás tekintetében is, ám, hogy ki hogyan és miképpen ítéltetik meg, már egyéni. Ráadásul az irodalomhoz szóló „elégia” is egyetemben, a szó nem eredeti értelmében. Az író tükröt tart számunkra és az írás legszentebb Istenének felkínálja áldozattételként az olvasói lelket, amely a maga önzőségében egy kiáltás is az éterbe, mindarról, amelyet a leggyarlóbb emberi magatartásformák letükröződésében látunk, olvasunk a mindennapi élet tekintetében.

Mohamed Mbougar Sarr (1990. június 20. Dakar) szenegáli származású író, aki jelenleg Franciaországban él. Az emberek legtitkosabb emlékezete 2021-ben elnyerte a Goncourt-díjat, kis hazánkban 2022-ben a Park Kiadó gondozásában jelent meg.

A regény tulajdonképpen egy szerelmi vallomás az irodalom és írás istenéhez. Élni vagy írni? Szenvedéllyel játszani a szavak labirintusában vagy csupán szemlélője lenni egy tovatűnő pillanatnak.

A kötet két idősíkon mozog, hiszen hol a jelenben, hol a múltban keresünk és kutatunk, ám minden idő periódusban fájdalmaktól gyötrődünk. Vágyakozunk a kiteljesedés iránt, amely lehet egy személy vagy egy könyv, de mindig sóvárgunk az elérhetetlen célpont iránt, amely életeken gázol keresztül, mindig csintalankodva és flörtölve, hogy ne veszítsük el szem elől, de mire azt hisszük, hogy már csak kicsit kell kinyújtanunk kezünket, tovalibben és csak a semmi üti markunkat.

„[…] a véletlen, az csak a sorsunknak az a része, amelyről nem tudunk.”

Diégane Latyr Faye, egy fiatal szenegáli író, aki 2018-ban pezsgő párizsi élete során, egyik nap felfedez egy 1938-ban kiadott könyvet. Eme kötet nagy port kavart az irodalmi szférában, hiszen nem egy kritikus illette negatív véleménnyel anno. Az embertelenség labirintusát sokan olvasták, ám sokféle értelmet nyert magának az irodalmi berkeken belül. Ráadásul sok vád éri magát a szerzőjét is, hiszen abban az időben a bőrszín még ráégette bárkire az előítélet bélyegét.

„[…] rosszul olvasni bűn.”

Diégane időt és energiát nem sajnálva úgy dönt, hogy felkutatja eme kiadvány alkotóját és felteszi azon kérdéseit, amelyek lassan felemésztik. Időközben számos új karakter lép az életébe, akiknek úgy tűnik, hogy valamilyen közük van kutatásához, így szép lassan megismerhetjük főszereplőnk, valamint a titokzatos T.C. Elimane szerző életét is. Hogy valójában ki a vadász és ki a vad, még az idősíkok között vándorolva se tudjuk igazán, ám az biztos, hogy számos élet csontjain lépkedünk keresve és kutatva, míg megszállottságunk hajtva és űzve feláldoz minket is…

Vajon mi fontosabb egy ember életében? Szenvedéllyel élni vagy írni? És mitől is függ egy könyv fennmaradásának esszenciája?

„A valóság mindig szegényebb, mint az igazság.”

Ez a történet sok szálon futó, mindig mélyre rántó, de soha meg nem álló események láncolatán át vezeti a kíváncsi szemlélőt, ám ennek a hajszolásnak komoly ára van, amelyet csak kevesek képesek megfizetni. Többek között megismerkedünk egy család generációs tragédiájával is, az irodalom szerelemtől fűtött átkával. Ám emberek maradunk a saját korlátjainkkal és vágyainkkal, amelyek tépik húsunkat, lelkünket, álmainkat és csak morzsákat kapunk fizetségül, amelyek soha nem csillapítják éhségünket.

„Lehet- e szebben fehérré válni, mint úgy, hogy életünket adjuk a fehéreknek, a fehérek háborújában, a fehérek soraiban, fehér golyó vagy fehér bajonettszurony által?”

Nehéz bármit is írnom a regényről, mert nagyon megtépázta a belső világomat, ugyanakkor amennyire gyűlöltem, annyira vágytam arra, hogy feltárja előttem minden titkát. Én is hajszoltam a tudást, hogy jobban megértsem, ami benne rejtekezik és reméltem, hogy időközben nem pusztulok bele. Hogy végül ürességet hátrahagyva csukhassam be az utolsó lapot és ne maradhasson más csak a kimerültség és egy bizonyos belső némaság, amelynek visszhangja a lélegzetem visszacsapódása.

„Ha hallgatag emberrel, egy igazi hallgataggal találkozunk, szükségképpen eszünkbe jut, hogy meg kell-e szólalnunk, és amit mondanánk, nem merő locsogás-e.”

A könyv nemcsak mondanivalójában, hanem tagoltságában is megterhelő, Bár a felosztása időszakos és jól követhető, a végére kimerülten már nem érzékeltem, hogy éppen kinek a gondolatait olvasom, kinek a szemszögén keresztül járom utamat. Ez persze nem a kötet hibája, de úgy gondolom, hogy nem is az enyém, egyszerűen egy nehéz út végére érve, fáradtan, meggyötörten már csak megpihenni vágyunk és a körülmények összemosódnak egy rövid időre.

„[…] De a legerősebb kapocs kétségkívül az a szent meggyőződésünk volt, hogy az élet létoka az irodalom. Egy percig se hittük, hogy az irodalom mentené meg a világot, de azt annál inkább, hogy az irodalomnak köszönhetjük, hogy nem futunk ki a világból.”

Számomra kimondottan felemelő volt olvasni Szenegál történelméről, bár a kapott információk nagyon kegyetlenek voltak a maguk nemében. Mégis pozitív gondolataim támadtak az afrikai származású írók iránt és úgy döntöttem, hogy elindulok a magam felfedező útján, hogy hátha hasonló alkotókra lelek, mint eme kötet által is.

„– Mindig is utáltam, ha azzal intézik el, hogy minden népnek olyanok a vezetői, amilyeneket megérdemelnek. Más megfogalmazásban: amilyen a nép, olyanok a vezetői. Szerintem ezzel a közhellyel lebecsülik a népeket, és elnézőek az önző és kegyetlen hatalmasok iránt, ami megbocsáthatatlan.”

Összességében úgy érzem, hogy a szerző nem volt túl kíméletes olvasójával, beleértve engem is, aki bár se születésem, sem nemem tekintetében nem egyezem vele, mégis feltépett sebeket, beletaposott önérzetembe és bizony megkérdőjelezte az emberekhez való hozzáállásomat is. Mindig büszke voltam elfogadó természetemre, ám még ebben is sikerült hibát találnom, mindezt úgy, hogy tulajdonképpen én is űztem és kerestem egy titkos személyt, akit a végére, őszintén szólva, sikeresen meg is gyűlöltem.

Mindezektől függetlenül ezt a kiadványt alapműnek tekintem, és mindenki kezébe belenyomnám, hogy olvassa el. Sok olyan igazság rejtekezik lapjain, amelyről nem akarunk tudomást venni és néha nem árt, ha hidegzuhanyként ér minket a felismerés.

„A bizonytalanság rosszabb, mint a félelem, gyilkosabb, mint a háború.”

Amennyiben úgy döntesz, hogy kézbe vennéd a könyvet, nem kell mást tenned, mint a Libri weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy