„Szabadság, gyermekem, szabadnak lenni, ez a boldogság – összegezte hangosan.
Elmosolyodtam, s közben azon kezdtem el gondolkodni, hogy én mikor éreztem magam utoljára szabadnak.”

Nehéz szavakban átadni mindazt az érzést, amelyet kaptam ennek a regénynek az olvasásakor. Egy részről tűpontos képet kaptam arról, hogy az én életemben hol vannak az elakadások, mely triggerpontok nyomogatása az, ahol még messze se vagyok rendben és van mit megdolgozni az idő előre haladásával. Más oldalról viszont tükröt tart a ’90-es években felnőtt generáció elé és bizonyos szinten be is olvas, ha úgy nézem.

„Félek, hogy nem bírom majd, és megint a spájzban fogom halálra zabálni magam titokban, aztán oda a fogadás, örökre felfal a szégyen, és a sírkövemre is azt fogják arannyal rágravírozni: Nyugodj békében, Dagi.”

A történet középpontjában egy tizenhárom éves lány áll, akinek a szemszögéből ismerhetjük meg a családját és az őt körülvevő egyéb személyeket is. Az előbbi tekintetében egy kissé modortalan apa, egy frusztrációjától megkeseredett édesanya és egy szinte tökéletesnek tűnő nővér mutatkozik be, míg a tágabb környezetben tanárok, diákok és szerelmek képei suhannak el vagy éppen tűnnek fel egy-egy fejezet erejéig.

„Vera szép barna hajat, vékony derekat, szeplős arcot, kitartást, szorgalmat és éles észt örökölt anyáméktól, én meg, ugye, minden mást, ami ezeken túl még megmaradt.”

Panni élete átlagosnak mondható, azt leszámítva, hogy rendszeresen sportól, de ettől még a hurkák állandó „lakók” a testén. Ennek következtében rendszeresen inzultus éri a családban, az úszásedzéseken és a diákélet különböző pillanataiban is. Ráadásul Vera sokkal több mindent megkapott és elért, mint amit Panni valaha is álmodni mert magának. Egy ilyen különleges nővérrel fel sem veheti a kesztyűt, pedig néha neki is jólesne az elismerő szó vagy büszke tekintet.

„Szerelmes voltam az evésbe, az ízekért éltem, s izgatott lettem a vacsora szó hallatán, már a reggelinél azon gondolkodtam, mi lesz az ebéd utáni desszert.”

A regényben két idősíkon mozgunk. Egyik oldalról megismerjük a múltbéli fiatal leányt, akinek látszólag állandó küzdelem az élete mind a bántalmazó megjegyzőkkel, mind az ételekkel és ezáltal a felszaladó kilókkal. A másik oldalról viszont a jelenben járunk, ahol egy átgondolatlan fogadás mindent tönkretenni látszik. Mert mit tehetünk, ha a becsületünk a tét? Főleg egy olyan környezetben, ahol összesúgnak a hátad mögött és semmi takargatni valód nem lehet.

„Rab vagyok. Rabja a szépségideálok hajkurászásának, az elég vagyok-e kérdésének, a saját testemnek, annak változásainak, a tükörképeknek, a bókoknak, a visszajelzéseknek, amiket te mondasz, vagy a kedvesem mond nekem. Ezektől érzem azt, hogy élek vagy szenvedek, hogy érek valamit, vagy egy senki vagyok. Mi ez, ha nem rabság, szorongató kiszolgáltatottság?”

Bevallom őszintén kezdetben nagyon tetszett a történet és szinte faltam a sorokat, de valahol a felénél megülte a gyomromat, rátelepedett a testemre és szinte megfullasztott lelkileg. Feszült voltam olvasás közben, ingerült lettem magammal és a környezetemmel szemben, pedig egy számomra idegen embertársam történetét ismertem meg. Természetesen tudom, hogy egy fikcióról írok éppen, ugyanakkor az írónőnek nagyon jól sikerült eltalálnia azokat a pontokat, amelyek sajognak a mai napig is és felszisszenek, amikor „megérzem” őket.

Panni személye bármelyikünk lehet. Én is, te is, mindenki kicsit eme leányzó, mert csak nagyon kevesünknek adatott meg az a szerencse, hogy nem ismeri a háta mögött összesúgó hangok marását, nem éhezteti magát a kívánt eredményért, hogy a társai befogadják, és nem hallgatják a szülői „oltalom” mindennapos szónoklatát.

„Mi, nők, az anyatejjel is a bizonytalanságot, a nem érek én semmit érzését szívtuk magunkba, hogy aztán egész életünkben 0-24-ben azon szorongjunk, hogyan áll a hajunk, és hogy vajon nyárra összejön-e a beach body. A szépségipar is ezt erősíti, hát nem komikus, tegyek magamért, s közben az összes produktumuk a nők önbizalomhiányára, az idő múlásának meghazudtolására épül.”

Összességében azt gondolom, hogy hiánypótló műről írok éppen, amely nem szépít semmit, adja, ami van, amit érzünk ezekben a pillanatokban. És bár a kötet javában a női nemre fókuszál, én mégis azt gondolom, hogy az urak is megtalálják magukat benne. Ez nem nemre vonatkoztatható, hanem társadalmi átokra. Egy olyan elvárásrendszer bomlasztó hatására, amelynek mindannyian megfelelni kényszerülünk és nagyon erős és bátor az a személy, aki képes ezen felülemelkedni és elengedni. Mert mit tagadjam, nem jó kirekesztve lenni. Valahova, valakihez tartozni biztonságot és békét teremt, még akkor is, ha ez hamis bizonyos értelemben. Ám én amondó vagyok, hogy önmagunknak kell megadni ezeket és akkor, onnantól már nem függünk senkitől és semmitől sem.

Ami pedig az írónőt illeti, köszönöm a témaválasztást, a stílusát és várom a következő regényt, mert bármennyire is szenvedtem tőle, azt kaptam, amit ígért, sőt, még többet is.

„Hosszú évek kellettek, mire megtanultam önmagam lenni. Mi az, amit én szeretek, mi az, ami nekem tetszik, milyen vagyok én, ki vagyok én egyáltalán? Az új életem akkor kezdődött csak igazán.”

Ha tetszett a könyvajánló és szívesen kézbe vennéd a könyvet, akkor nem kell mást tenned, mind a Libertine weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy

Értékelés: ⭐⭐⭐⭐⭐
❤️Kedvenc!❤️