„Néha valami szörnyűségesnek kell ahhoz történnie, hogy helyet adjon a sok szépnek, ami majd elfeledteti veled.”

Vajon meghatároz-e bárkit is, hogy honnan jött? Milyen családi mintákat látott és örökölt? Vajon mennyit ér a szülői szigor, ha az életünket másképpen látjuk, mint felmenőink? És a legfontosabb, hogy örökségünk–e az a minta, amelyet a transzgeneráció által magukban vagyunk kénytelenek hordozni?

Fajsúlyos kérdések, úgy gondolom, ám csak a felszínét súroltam mindannak a tematikának, amelyek ebben a regényben megtalálhatóak. Hosszú utat teszünk meg életünk folyamán, ám ezen az ösvényen sokat változunk akaratlanul is. Ki a múltja elől menekül, ki a jelenétől dermed a megszokás poklába, míg mások fellázadnak a sorsuk ellen, ám  csak sok kudarc árán érik el céljukat. Ahány család, annyi teher, ezt mondta anno egy kedves idős barátom, és valóban, ebben a pici kifejezésben hatalmas igazságok rejlenek.

Kolarics Andrea első könyves szerzőként nagyon nagy fába (történetbe) vágta pennáját, hiszen embersorsokon, családokon és generációkon át vezetnek történetének szálai, ahol a múlt nagyon meghatározó eleme a jelennek és a sors bizonyítja kifürkészhetetlenségét. Minden lélek egy külön álló kincs, amely néhol töredezett ugyan, de ettől még egyszeri és megismételhetetlen.

„Nem kell mindig bátornak lenni. Néha az is elég, ha az előnyünkre fordítjuk azt, ami zavar.”

Kolarics Andrea – Pórias játszmák című történelmi romantikus regénye 2023-ban jelent meg a Morningstar Publishing Kiadó gondozásában. Bevallom őszintén, hogy először nem értettem a borítót, hiszen olvasatlanul csak a nagyon figyelmeseknek tűnik fel egy kis rejtett utalás, de így már nagyon tudom értékelni ezt a furfangosságot és ezt ismételten Schiszler Ádám tervezésének köszönhetjük.

Történetünk Edwin szemszögéből bontakozik ki, aki egy munkáscsalád harmadik gyermekeként nő fel. A szegényes körülményekhez szokott fiú teljesen eltér korban megegyező társaitól, akik sokszor meg is szólják ezért, de még a családon belül is inkább magába zárkózva, mindig alkalmazkodva éli a mindennapokat. A két idősebb gyermek, William és James ambiciózus fiatalemberek, akik a maguk érdeklődési területén aratnak egyre nagyobb sikereket. Pont ezért olyan nehéz Edwin helyzete, hiszen nincsenek ilyesfajta vágyai, ám neki is megvannak azon tervei, amelyekhez már ideje korán pénzt kell gyűjtenie.

„Két penny, négy shilling, hat font. És úgy egyáltalán… Mégis milyen jogon adunk árat a dolgoknak? Mennyit ér például egy jó tanács szorult helyzetben? Mennyibe kerül a büszkeséged vagy önmagad tisztelete? Mennyi aprópénzért vásárolnád meg a szebb jövőt vagy a békésebb múltat? Minimálbért vagy jutalékot keresnének a szüleid, ha fizethetnéd őket a te első pelenkádtól az ő utolsó pelenkájukig? No, és mennyi gyémántot adnál a küszöbödön álló Halálnak, hogy még itt maradhass? Vagy mennyit azért, hogy ott helyben elvigyen és ne érezz semmit? Vajon ő elfogadná ezeket a köveket, fémeket és papírokat, vagy csak számunkra ekkora érték a lelketlen anyag?”

A fiatal fiú hamar elszakadni „kényszerül” a meleg családi fészekből és önálló életet kezd egy idegen városban, ahol egy padlásszoba töredezett tükrében nézegeti magát minden reggel az elkövetkezendő tíz esztendőben. Ez idő alatt megtanul számos területen nélkülözhetetlenné válni, ám a múltja elől ő sem menekülhet és elszámolni kénytelen tettei okán. Vajon milyen sorsot szánt neki az ég, ha a családi kötelékről le kell törölni az idő porát és hogyan képes szembenézni mindazzal, ami egy heves tizenéves balgaságának bélyegét kénytelen viselni.

„Elfogadni valamit, ami sikertelenül végződik, az nem akkora mutatvány. A sikert elfogadni az igazán embert próbáló feladat, főleg annak, akinek aligha volt része benne.”

Valószínűleg a fenti ismertetőből a legtöbben arra a következtetésre jutottatok, hogy egy családregényt próbálok bemutatni nektek. Nos, részben van benne igazság, de nagyobb szegmensben az emberi lélek kerül terítékre, alias önmagunknak mutatkozunk meg egy olyan formánban, amit nagyon kevés ember vesz észre magán, magában.

Különleges abban a tekintetben is, hogy a narcisztikus személyiség jegyet veszi górcső alá, ám nem ítélkezik, mindinkább egy mélyebb elemzést kíván átadni az érdeklődő olvasóknak. Ezt a fajta szemléletet nagyon ritkán tapasztalhatjuk, hiszen egyértelműen vall a szerző személyes érintettségéről, valamint a saját magáról alkotott gondolatainak együtteséről. Ezt az információt már a regény olvasása közben is sejtettem, de bevallom őszintén időközben részt vettem egy könyvbemutatón, ahol jómagam moderáltam egy  beszélgetést az írónővel és a  vonatkozó kérdésem kapcsán kapott felelet megerősített hitemben. Értékesnek gondolom, hogy a szerző merészen felvállalta a személyes érintettségét, mégis két törött lelkű fiatalon keresztül mutatta be mindezt. A narcisztikus ember a legtöbb esetben némiképpen bűnösként van beállítva, ám nagyon kevesen nézik meg az érem másik oldalát. Az ilyen személyiség jeggyel élők legalább akkora áldozatai sorsuknak, viselkedésüknek, mint azon személyek, akik kénytelenek valamilyen okból kifolyólag elviselni, eltűrni a hatását.

„A nincstelenségen merengett. Észrevette, milyen bölcs némely ember, aki nélkülöz. Van levegő a tüdejében, ész a fejében, szív a mellkasában. Mi kellhet még egy embernek?”

Saját meglátásom szerint a regényt átjárja a szeretet és a kétségbeesés elegye, egy olyan masszaként, amelyből nemcsak az olvasó okulhat, hanem maga a szerző is. Amikor visszaolvassuk naplónkat, írásunkat, amely legyen akár egy regény, mindig megleljük azon apró, szinte csak érzékelhető segély kiálltásunkat, amit mélyen, bennünk rejtőznek, de hangosan kimondva rémisztő hatásúak.

Edwin és Nelle, két olyan karakter, akiknek a lelke törött, mégis ezer színben pompázik. Minden egymás felé tett apró lépéssel egy-egy könnycseppet fakasztottak a lelkemben. Egy kapcsolat, legyen bármilyen lehetetlen is először, mindig két bátor szív táncából indul el, amely később egy teljes estét betöltő előadássá növi ki magát. A hangszer a test, a dalszöveg az agy, ám az ütemet csak a szív adhatja mindehhez. Eme két fiatalnak megadatott az, hogy felismerjék, majd végül megértsék, hogy mi kell az igazi szerelemhez és az élethez. Egy dal, egy elfeledett mosoly, egy elillanó illat, egy fájdalmas emlék… a Meggyötört Lelkek folyója pedig elsodor mindent.

„Sokszor, ha kimondjuk a gondjainkat hangosan, utólag többnyire óriási ostobaságnak hangzanak.”

Ezekért a regényekért nagyon hálás tudok lenni, mert felemelnek és kicsit a mélybe is taszítanak. Adnak és elvesznek, de most is, míg két család párhuzamán át haladtam előre, éreztem, hogy a magam fájdalmát is képes vagyok másképpen szemlélni. Nem könnyű szembenézni a magunk démonaival, ám kénytelenek vagyunk előbb vagy utóbb. Az ilyen regények sokat adnak, egy nagy kezdő löketet, csak bele kell kapaszkodni. Jelen esetben Edwin karakterfejlődésével mi magunk is változni kezdünk.

Hogy kinek ajánlom? Mindenkinek, Mert nagyon sokunk környezetében van olyan személy, akire illik eme történet fő szála és sokoldalúságával, bájával, egy csipetnyi keserédes érzést kölcsönözve, mi magunk is megértjük, hogy mivel kell szembenéznünk akaratlanul is. És ez az idézet oly igaz: „[…] a legszebb dolgok az életben olyan gyorsan történnek és olyan aprók, hogy szabad szemmel nem is láthatóak […]. Fel sem fogod, hogy megtörténnek, ezért kell néha lassítanod, hogy jól megfigyelhesd őket.”

Amennyiben úgy érzed, hogy szívesen elolvasnád a könyvet, nem kell mást tenned, mint a Morningstar Publishing Kiadó weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy