„„A világ zene nélkül olyan, mint a Nap fény nélkül, a nevetés vidámság nélkül, a hal víz nélkül: szárnyaszegett madár. Mintha arra lenne kárhoztatva az ember, hogy a Hold árnyékos oldalán vesztegeljen, ahonnan csak a sötétségre és a magányra nyílik kilátás…”

 

 

Azt hiszem akaratlanul is sokkos állapotban kerültem, miután befejeztem a mostani olvasmányomat. Tagadhatatlanul és mélységesen le vagyok döbbenve, hiszen elképesztő nehéz és fárasztó utat tettem meg a karakterekkel egyetemben. Tudhattam volna, hogy nem úszom meg „könnyen”, de mivel kevés eddigi tapasztalatot gyűjtöttem, ami a szerző munkásságát illeti – elvégre csak a Hiányod maga a sötétség című regényét vettem eddig kézbe, így nem is csoda, hogy ilyen szinten fel vagyok háborodva. Ám, jobban teszem, ha lehiggadok és kezdem az elejétől.

Alig egy hónapja tettem le a fent már említett regényt, amely akkor beragyogta a lelkemet, ám az elmúlásról és gyászról olvasni sohasem felemelő, ez tagadhatatlan. Ám léteznek olyan varázslók, akiknek pálcájuk (tolluk) által, olyan erővel ruházódunk fel, amelyek erőssé és kitartóvá teszik a leggyámoltalanabb lelkű egyedet is, csak hinni kell, hogy jó lesz és van fény a sötétség után. Én nagyon szkeptikus ember vagyok, mindenre rákérdezek, rá csodálkozom, ám a halál létével és kérdéskörével jómagam sem tudok „birokra” kelni, csupán próbálom méltón elfogadni vagy megérteni. Amikor ez a varázslat átokká és áldássá is válik egy adott lélek tekintetében, akkor elgondolkodunk azon, amiről eddig biztosan hittük, hogy tudjuk, hiszen megéltük, átéltük. De mégis elég csupán annyi, hogy egy merész, őszinte tudást birtokló lerántja a nyers, valóságra aggatott giccset – leplet – és máris igaz valójában látunk mindent. Itt felmerülhet a kérdés, hogy vajon mennyire kell nekünk ez a kép? Hiszen a könyvekbe azért menekülünk, hogy a szürke hétköznapok mókuskerekéből kiléphessünk kicsit. De erre jómagam csak annyit írhatok, kell, hogy másképpen is lássuk a világunkat, életünket, mert ahány lélek annyi szemléletmód és idővel nagyon hálásak leszünk ezért az élményért.

„[…] miért halnak meg egyesek körülöttünk, és miért élünk mi tovább, ha mellünkben nem ég a tűz, nincs egyértelmű célunk, ha egyszerűen csak azért élünk, mert még nem haltunk meg?”

Jón Kalman Stefánsson – A halaknak nincs lábuk című családregénye 2022-ben jelent meg a Typotex Kiadó gondozásában. A cím már önmagában is elgondolkodtató, sőt mi több, talán kissé gunyoros érzetet keltő. Először talán értelmetlennek is érezhetjük, pedig átvitt értelemben egy metaforikus kifejezéssel élt a szerző.

Történetünk alapesetben alig 24 órát ölel fel, ám a múlt és jelen váltakozásával családok élete, tragédiáik, küzdelmeik sorozata tárul fel az olvasó szemei előtt. Nagyszülők, szülők heves érzelmein keresztül, a magányon és a depresszión át egészen az önmegvalósításig olvashatunk mindenről. A könyv párhuzamot állít az élet és halál, gyűlölet és szerelem, szeretkezés és erőszak között, ahol egyik sem megváltása a másiknak sokszor, mégis létezhetetlen fogalmak egymás nélkül.

„Mindannyian magunkban hordozzuk az álmot a legyőzhetetlen szerelemről, amit semmi sem szakíthat szét, ez az álom popdalok és filmek tömkelegétől hízik egyre nagyobbra, ezekben a csókok mélyebbek, forróságuk lángra gyújtja és mesévé változtatja a hétköznapokat. Vajon e számtalan sláger, film és szerelmes vers mondanivalója suttyomban életünk mércéjévé vált, meredező hegyekké, amelyek később ránk omolhatnak az árnyaikkal, csalódásaikkal, az életveszélyes szikláikkal? Rázúdulhatnak arra az életre, ami időnként amúgy is csak nehezen járható, köze nincs a slágerek boldogságához, a forró érzelmekhez, nélkülözi a lángokat, amelyektől egy világnak akad el a lélegzete. Akkor hát ezért lépnek félre olyan sokan, hogy újra átélhessék a lángot, az élet szikráját, mintha a félrelépés hadjárat lenne a hétköznapok, a halmozódó évek ellen – de mi van akkor, ha ez a láng égési sérüléseket okoz és pusztító tűzvésszé válik?”

Rendkívül nehéz ezt a monológot végig követni, hiszen rengeteg idegenül csengő nevet kell fejben tartanunk és négy szálon kell követnünk az eseményeket. A transzgenerációs örökségben szenvedő utódok sokszor visszaemlékeznek a család felmenőire, ki hogyan élt és milyen hagyatékot hagyott örökül gyermeke és unokái számára. Mert legyen bármilyen züllött is egy adott nemzet gyermeke, a család fogalma, Isten léte és a tenger adta – halászati – kincsek generációról generációra szállnak. A férfiak meggyőződéséből fakadóan, az az igazi nemes egyén, ki a tengert uralja és az asszonyok sorsa a szárazföld védelme, a gyermekek nevelése, valamint a háztartás vezetése. Izlandon az élet soha nem volt könnyű, elvégre évszázadok óta küzdelmesek a mindennapok, így aki igazán túl akarja élni a hétköznapokat, annak kemény és szilárd lélekjelenlétre van szüksége. De ki mondhatja meg egy féltő anyának, hogy ne aggódjon fiaiért vagy éppen egy érző női szívnek, hogy ne vágyjon másra, többre, mint amit eme élet követel tőle?

„Izland mostoha ország, írták valahol: és nehéz időkben szinte lakhatatlan. Ez bizonyára így is van, a hegyek hirtelen haragúak, lejtőiken a halál lapul, a szél könyörtelenséget, a hideg és a fagy reménytelenséget rejt.”

Számomra nehéz volt sokszor olvasni ezt a történetet, bár elsődlegesen az ismétlődő, vissza-visszatekintő események miatt. Ez a fajta állandó körforgás talán kicsit unalmassá tette a könyvet, mégis voltak apró, elszórt plusz információk, amelyek egyre nagyobb rálátást engedett az adott cselekményre. Tagadhatatlan a regény depresszív hangulata, amely fojtogató érzést hagy az olvasóban. Talán némi könnyedség a zenetörténeti kitekintésekben rejtekezik, ha vesszük a fáradtságot és belehallgatunk az említett előadók műveibe.

„De hát ilyen a világ: ami az egyiknek az értelem keresése, az a másiknak csupán zaj és pazarlás. Szemlátomást nehéz megtalálni az egyensúlyt az emberek világában, és úgy tűnik, mintha egymás megértésében sem igazán tudnánk előbbre jutni. Talán az sem számít, hogy hány nyelvet tudunk, mivel a nézeteltérések, az előítéletek és a félreértések mintha mindegyikbe be lennének építve, mintha gazként lapulnának a szavakban sehol másutt nem találkozhatunk egymással igazán, csak a zenében. Abba rejtjük álmainkat, a jobb élet, a szebb világ utáni vágyakozásunkat, az álmot, hogy túlléphetünk saját hiányosságainkon, irigységünkön, határozatlanságunkon, hiábavalóságunkon.”

Tagadhatatlanul együtt szenvedtem én magam is a legtöbb karakterrel, ám bár két szereplőt ki kell emelnem. Az egyik Ari, aki egy csalárd, megtört lélekként bolyong Izland térségében, mivel rabja múltjának, ám jelene számkivetettségében sem leli nyugalmát. Szétesett családjának mozaikjait próbálja összeilleszteni és megérteni, hol kezdődött az átok és miért nem emlékszik, hogyan törhetné meg. Ebben a harcban társa és „testvére” is akad, de hiába minden, ha az igazi harcot mindenkinek magának kell megvívnia életében.

„Valószínűleg sosem mondunk teljesen igazat. Néha egyáltalán nem, és valamit mindig elhallgatunk; hogy kezelhetőbb legyen az élet, és elkerüljük a szerencsétlenséget; talán többnyire önámításból, hogy jobb színben tüntessük fel magunkat, többnyire gyávaságból. A hallgatást hazugsággá, árulássá változtatjuk. Ritkán mondunk teljesen igazat, és ezért sosem vagyunk teljesek. Vajon ezért nem merjük felvállalni magunkat és a világot, úgy, ahogyan megalkottuk? Az ember élete tehát csak menekülés és ámítás?”

A másik személy pedig maga Margrét, aki hűséges asszonyként ellátja a háztartást, féltő anyaként neveli gyermekeit, mégis minden egyes nap harcol a sötétséggel, amely egy téli estén megérintette a lelkét.

„Nyilvánvalóan minden embernek szüksége van arra, hogy időnként kiszálljon a hétköznapokból és tegyen egy-egy lépést, kötelességek nélkül; a gondtalanság enyhíthet a kimerültségen, helyreigazíthatja az élet pontatlan iránytűjét: aki soha nem lép oldalra, lassanként süketté válik a belső hang iránt.”

Természetesen nemcsak róluk szól eme regény, de számomra ez a két személy volt a legmegfogóbb a maguk gondolataival, harcaikkal. Fájdalmas volt olvasni a sorokat és csak néha érezhettem azt, hogy kapok némi felengedést.

„[…] kevés olyan értékes dolog van a világon, mint a mosoly.”

Talán itt az ideje elismernem, hogy a szerző egész végig az orromnál fogva vezetett és tulajdonképpen az utolsó két fejezetben kaptam egy igazán nagy arcon csapást, amitől még mindig ég az orcám felülete. Nem hittem volna, hogy képes így felemelni ezt a regényt, de mégis sikerült neki és végre helyére kerültek azon elemek is bennem, amelyekre addig nem leltem feleltet. Ettől függetlenül ez egy duológia első része volt és úgy érzem, hogy kicsit pihennem érdemes, mielőtt folytatom ez a sorozatot. Tudom, hogy nehéz út áll még előttem, de csak remélni merem, hogy épp lélekkel térek majd vissza saját valóságomba.

És egyúttal elmondhatom, hogy számomra Stefánsson olyan, mint a tenger. Hol csendes és csodálatos, hol pedig kegyetlen és haragos. Ám mélységeit csak akkor fedezhetem fel, ha bátorságom nem hagy el eme veszélyes vizeken és minden nehézség ellenére kitartásom dicsőségére a lelkem is ezer színben pompázik majd.

Azon olvasóknak ajánlom elsődlegesen ezt a regényt, akik elég erősnek érzik magukat ahhoz, hogy emberi sorsoktól, Izland kíméletlen világától és az elmúlás súlyától ne rettenjenek vissza. Mert az élet tele van veszteségekkel, sírással, fájdalommal, de minden időszaknak egyszer eljön a vége, és amikor megtörténik a megkönnyebbülés könnyeit adjuk át az élet folyójának.

„Jusson majd eszedbe, amit mondok: az embernek két dologra van szüksége ahhoz, hogy szilárdan álljon, kiegyenesedve járjon, és hogy megőrizze a szeme csillogását, a szíve fürgeségét és a vére zenéjét: egyenes gerincre és könnyekre.”

Amennyiben elolvasnád a könyvet, nem kell mást tenned, mint a Typotex Kiadó weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy