„Amit a szó el nem mondhat, itt van egy szál virágban.”

Őszinte leszek, dühös vagyok, nem kicsit, hanem nagyon. Ennek két oka van, az egyik természetesen nem a könyv hibája, csak kiváltotta belőlem, mégpedig a gyerekkorom hasonlóságát mutatta meg, tükröt tartott elém, bár hála égnek csak bizonyos szegmenseiben egyezik a velem történtekkel. A másik okom viszont már teljes egészében a történethez köthető, ez pedig a befejezés elvarratlansága. Nehéz másképpen megfogalmazni, mivel olyan érzésem van, mintha a kötetet befejezetlenül hagyták volna. Ritkán akadok fenn ilyen apróságokon, de ez most borzasztóan kiborított. Őszintén szólva, fel vagyok háborodva…

Kalapos Éva Veronika író, fordító és nem utolsó sorban újságíró. Elsődlegesen regényeket, novellákat és drámákat álmodik meg olvasói számára. Írt már az ifjúságnak és felnőtteknek egyaránt, ám számomra az Ezek voltak az apák című regénye az első olvasott alkotása, amely jelen esetben 2021-ben az Athenaeum Kiadónál látott napvilágot.

„Viszont, aki jó, az felelősséggel tartozik, de hát ezt te is tudod, különben nem gyakorolnád halálra magad.”

A történet éppen válófélben lévő szülőkről és azok tinédzser gyermekéről mesél. Tulajdonképpen két idősíkon mozogva, a múltban az apa, a jelenben (tíz évvel később) a leányka szemszögéből bontakoznak ki az események. Bár a nézőpontok egy apa-lánya kapcsolatot kívánnak felfedni, tulajdonképpen akaratlanul is bepillantást nyerhetünk általuk egy nárcisztikus jellemvonásokat mutató anya, egy erősen verbális bántalmazó nagyapa és annak szintén elnyomó felesége, valamint egy leszbikus párkapcsolat mindennapjaiba. Az anya funkciója teljesen egyértelmű a regényben, a pusztító, mindkét főszereplőnek ártó magatartásformáját tekintve, míg a nagyszülői oldal a férfi szempontjából világít rá pánikbetegségének és túlzott megfeleléskényszerének kiindulópontjára.

„Alexa […] mindig csak kicsi házakat épített. Bálint megkérdezte tőle, miért nem épít nagyobbat, a lánya meg azt felelte, tudna, de nem akar, a kicsi házakban kicsi emberek laknak, akiknek nem is kell nagyobb ház, mert szeretik egymást. A sok emelet, az a sok ember, a sok ember meg már nem szeretheti egymást annyira, mint a kevés.”

Alexa felnőttként táncművészeti egyetemre jár, együtt él évfolyamtársával, akivel bár elég tüzes a viszonyuk, mégis remekül kiegészítik egymást. Ingázik édesanyja, az albérlet, valamint a táncórák között, miközben egy versenyre készül. Bár a táncosok élete sok lemondással jár és néhol túl szigorú szabályoknak kell megfelelni, mégis a lány a legnagyobb háborút a múltjában hagyott édesapjával és jelenkori érzelmeivel folytatja. Mert mit tehet egy elküldött hanganyag, ha két embert csak a vérvonal és kötelesség köt már csak össze? Vajon van még visszaút?

„– Nem a kínzás hiányzott. Asszem, az egyensúly miatt bőgtem. Mert ha sikerült a spiccre állnom, bármilyen nehéz volt, bármennyire fájt is, volt egy pont, egy pillanat, amikor stabil voltam, néha még kartartás sem kellett hozzá.”

Bálint egy sokat dolgozó, de annál sikeresebb vállalkozó, aki az építőiparban próbál érvényesülni. Sokat van távol családjától, de szereti a munkáját, jó csapattal dolgozik együtt és a megkeresett pénzt a számára legfontosabbakra, feleségére és leányára költheti, ami igencsak nagy megelégedésére szolgál. Ám egy napon neje bejelentése kihúzza a lába alól a talajt és onnantól kezdve pánikbetegsége is egyre csak felerősödik. Mit tehet egy férfi, aki nem a szavak embere, de mindennél jobban szereti a családját? Hova vezet a válás és mi lesz így a kislányával?

„Bálint igazából nem vált el, csak fog. Vagyis nem ő, hanem Bara tőle, pár héten belül. Közös megegyezéssel. Bálint, mondjuk, nem egyezett bele semmibe, de ha a könyörgés, a kiabálás és a tehetetlenség nem hat, az, ezek szerint, közös megegyezés.”

Mint fentebb írtam, nagyon intenzív érzéseket hagyott bennem a történet. Egy részről nagyon tetszett az első fele, ahogy megismertem a családot, megértettem az erőviszonyokat és szép lassan kibontakozott szemem előtt egy diszfunkcionális családi szerkezet. Kicsit félre is tettem a regényt, elgondolkodtam, hogy nekem milyen emlékeim vannak, amikor a szüleim rövid időre külön mentek, mit éreztem akkor és hogyan folytatódott az életem. Szintén eszembe ötlött, hogy anno nekem is a hétköznapok része volt a tánc és mennyire behatárolta az életemet, ugyanakkor felnőttként már elváltam a történet Alexájától. Ebből a szempontól együtt lüktettem a haraggal, az elhallgatott információk okán nagyon megráztam volna az anyát és bizonyos szinten Alexát is.

„[…] a hallgatásnál semmi sem fáj jobban, értse meg, inkább üvöltsön, csináljon bármit, mert így olyan, mintha nem is érdekelné az egész.”

Ugyanakkor a regény második fele már nem hozta azt a hatást, mint az eleje. Itt inkább arra fókuszáltam, hogy Bálint hogyan esik elemeire és miképpen próbálja újra felépíteni önmagát és a lányával való kapcsolatát. És ha csak a karakterek fejlődését nézem, bizonyos szinten egy rossz szavam sem lehetne, ám mégis egyre jobban mérges lettem. Mert valahogy olyan érzésem kezdett lenni, hogy a szerző siet, már nem érzi magáénak ezt a történetet, mintha elunta volna, bár lehet nem ez a legpontosabb megfogalmazás a részemről. Összecsapott, elnagyolt képek darabkái potyogtak az ölembe, de sehol nem találtam kapaszkodót, magyarázatot. A végére pedig őszintén szólva elvesztettem az érdeklődésemet. Nem így, és nem ebben a formában vártam a megoldást. Azt el kell ismernem, hogy két, lelkileg szegény és beteg ember játszmájának áldozataként a gyermek tíz évvel később szinte lekövette a két szülője viselkedését. Egy részről hozva a dühöt és a manipuláció árnyaltságát, más részről az állandó megfelelési kényszert, mindehhez adódva egy roppant fegyelmezett és szabályokkal teli élet. Szinte követelhető lett ezek tudatában a lány dühe, amely elpusztít mindent és mindenkit maga körül, beleértve saját magát is.

„A költöztetők talán látták ezt, talán sajnálták is, Bálint legalábbis remélte, hogy sajnálják, milyen baromság, mikor valaki azt mondja, nem akarja sajnáltatni magát. Ő akarta.”

És talán ami a legjobban előtérbe került számomra, az a teljesen felesleges trágárság. Ettől nem törekedett a könyv szépirodalmi babérokra, hanem mindinkább egy rosszul választott, kissé talán hatásvadász szórakoztató regényre. Mindennek megvan a maga szövegkörnyezete – itt nem a szórványosan előforduló szitokszavakra utalok -, hanem a teljesen felesleges obszcenitásra.

Összességében a tematika választás mélyről jövő és nagyon komoly érzelmeket felszínre hozó volt a számomra. Beszélni kell erről, sokszor sokféleképpen. Gyerekszemszögből, felnőttéből, magunk tekintetéből vagy távolról figyelőkéből. Itt nincsenek nyertesek, csak vesztesek, de ha már így alakult, akkor felnőttek módjára érdemes viselni a felelősséget egymásért, a múlttért és az eljövendőért.

Bár nagyon vegyes érzésekkel zártam ezt az olvasásomat, elrettenteni nem akarok senkit, mert ahányan kézbe veszitek, valószínű, hogy annyi nézőpontból fog kibontakozni a történet. Így csak annyit írnék, hogy olvassátok el, ha van kedvetek és örömmel beszélgetnék bárkivel a történetről.

„Tudod mi a tehetség? Az, amit pont most élsz át. A kontrollálhatatlan vágy a figyelésre, a megállás, a koncentrálás képessége. A szelektálásé. Hogy tudod, mire és mikor figyelj, mit fogsz elfelejteni szinte azonnal, és mi marad meg, mit építesz be. Hogyan rakod egymásra a kockákat.”

Amennyiben úgy döntesz, hogy kézbe veszed a könyvet, akkor nem kell mást tenned, mint az Athenaeum Kiadó weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy