„Még mindig látom a lábad nyomát a folyóparti sárban.”

Valószínűleg sajátos hiányosságomat fedem fel azzal, ha bevallom őszintén, hogy eddig igen kevés könyvet olvastam az 1900–as évek elején történő amerikai japán deportálásokról. Természetesen volt némi ismeretem és anno történelem órán is tanultunk pár mondatban róla, de különösebben nem foglalkoztatott az emberiség sötét múltjának eme periódusa. Azt valószínűleg le sem tagadhatnám, hogy az I. világháború nem különösebben köt le, én valahol elvesztem a II. világháború eseményeiben, főleg egy genocídium történelmi mozaikdarabjában, ahonnan valahogy nem lelem a kiutat. Annyi szörnyűségről olvasok így is, hogy sokszor alig tudom megemészteni, de ugyanakkor kicsit úgy érzem, hogy restanciám van ezzel az időszakkal kapcsolatban, hiszen Ázsia országainak történelmét nagyon is „kedvelem”, illetve pontosabban fogalmazva érdekel. Amikor megvettem ezt a könyvet, akkor fülszöveg alapján esett rá a választásom, ám nem tudatosult bennem akkoriban még, hogy mennyire komoly és nyomasztó olvasmányban lesz részem…

„Senki nem nyer háborút.
Mindenki veszít (…).”

Julie Otsuka – Buddha a padláson című történelmi regénye 2022-ben jelent meg a Magvető Kiadónál. Morcsányi Júlia fordítása nagyon igényesen tárja elénk azon „postán rendelt” japán nők velejéig megrázó történetét, akik a XX.század elején a Japán rizsföldekről egyenesen Amerika partjáig egy hajó rakodóterében, több hétig embertelen körülmények között hánykolódva utaztak leendő férjük és egy „szebb” jövő reményében.

„Megtanulták, hogy soha ne mutassák ki, ha félnek. Megtanulták, hogy bizonyos emberek szerencsésebbnek születnek, mint mások, és hogy ezen a világon bizony nem mindig úgy mennek a dolgok, ahogyan eltervezte az ember.”

Az amerikai álom immáron sokadik ízben törli fel a padlót mindazokkal, akik hamis ígéreteknek bedőlve adják fel addig megszokott életüket és vágnak neki egy ismeretlen földrész ámító, hívó szavánban bízva, hogy aztán rádöbbenjenek, hogy az ismert poklot felváltsák egy ismeretlen rémálommal. Mert ez történt ebben az időszakban. Egy idegen társközvetítő vállalkozás kétségbeesett japán családokból házasított össze nőket Amerikában élő férfiakkal, akik csupán egy fényképet és egy levelet „küldtek” leendő menyasszonyaiknak. A menyegző ez esetben még Japánban megtörténik egy helyettessel, majd az ifjú, ártatlannak vélt arákkal egy hajó indul útjára az ismeretlen felé. Már maga az út is igen sanyarú és embertelen körülmények között telik, ahol a félelem az ismeretlentől és a béke, valamint a biztonság utáni sóvárgás keveredik egymással.

„De bármilyen hangosan is sírtunk az anyánk után, tudtuk, hogy nem hall bennünket, ezért inkább megpróbáltuk a legtöbbet kihozni abból, amink volt.”

A szerző éles képet fest könyvével azokról a nőkről, akik egy hamis papírba csomagolt jövő reményében váltak meg otthonaiktól, családtagjaiktól és végül ki milyen nyomorúságos sorsot húzva, alantas munkát végezve, másodszerepkörben tengették életüket egy olyan férfi oldalán, akinek vajmi kevés köze volt az előre elküldött fotóhoz, a levélben feltűntetett életvitelhez, a jellemhez pedig már legkevésbé. Volt, aki idegen baráttól kért felvételt, mások húsz évvel ezelőtti képpel csábítottak, de olyan is akadt, aki halott rokonáról küldött némi információt. Csak kevés nőnek adatott meg az a kegyelet, ahol szelíd, szerető férj várta és szeretetben élhette le a következő évtizedeket.

„Ritkán beszéltünk. Keveset ettünk. Szelídek voltunk. Jók voltunk. Sose okoztunk semmi gondot, és hagytuk, hogy úgy bánjanak velünk, ahogy csak akarnak. Hagytuk, hogy dicsérjenek, mikor elégedettek voltak velünk. Hagytuk, hogy ordítsanak velünk, mikor mérgesek voltak. Hagytuk, hogy olyan dolgokat adjanak nekünk, amik nem tetszettek igazán, és szükségünk sem volt rájuk.”

A könyv többesszám első személyű elbeszélőmódban íródott, így egy kicsit szokni kellett ezt a formát, ám viszonylag hamar beengedett és nem is eresztett. Nagyon megrázó és fájdalmas volt olvasni, hogy milyen sors várt ezekre a japán lányokra. Az otthoni kemény és nélkülözésekkel teli életből, reményekkel telve egy még pokolibb, asszonyi kötelességektől és néma sikolyoktól terhes, idegen életbe utaztak, ahol a munka megváltást és egyben örök átkot jelentett. Férfiak, férjek, megbízók, „rabszolgatartók” vártak rájuk és a házasság szent köteléke tulajdonképpen csak egy bilincs volt a csuklón, örökre otthagyta nyomát a bőrükön. De az élet nem állt meg, egy percre sem pillantott szánakozva eme nőkre, csupán töretlenül hajszolta magát előre, csak az éjszaka csendjében fel-feltörő halk sikolyok adtak némi aláfestő zenét számára.

„Az ember mindig adja vissza, amit kapott.”

Nehéz szavakba önteni, hogy mennyire megrázott ez a terjedelmileg rövid kötet. Az egyedi narratíva csak némi megszokást igényelt, különösebben nem volt nehéz beleilleszkedni a történetbe. Ellenben az események alakulása, emberi életek hanyatlása, egy kizsákmányoló társadalmi forma nyomasztó utórengése és tulajdonképen egy nagyon is „ismerős”, szinte velejéig hasonló bánásmódot lekövető „genocídium” idősíkját ismerhettem meg. Minduntalan a németek jutottak eszembe, pedig talán picit enyhébb bánásmóddal jártak el az amerikaiak hozzájuk képest. Bár a táborok itt is adottak, a társadalmi kirekesztettség és megalázás, a letartóztatások és a számozással való megjelölés szintén nagyon hasonló, mégis ha a könyvre gondolok, akkor reménykedem, hogy mégis többen élték túl ezt a földi poklot. Tudom, hogy ez egy hamis remény röppenése lelkemben, de kell valami kapaszkodó, ellenkező esetben én is belehullok az emberi gonoszsággal telített pöcegödörbe.

„A belvárosban lévő vegytisztítóik kirakatában senki nem húzta fel a rolót. Kiadó táblák lógnak az ablakaikban. Befizetetlen számlákat és blokkokat visz a szél. A Murata virágüzlet mára Kay Virágai lett. A Jamato Hotel – Paradise. A Fudzsi étterem új vezetés alatt nyit újra a hétvégén. A Mikado Biliárdszalon zárva van. Az Imanasi Teherszállítás is. A Harada élelmiszerbolt is, és az ablakában egy kézzel írt tábla lóg, amit senki nem látott ott korábban: Isten legyen veletek, míg újra találkozunk. És persze önkéntelenül is eltöprengünk: Ki rakhatta ki a táblát? Közülük valaki? Vagy közülünk? És ha közülünk, ki volt az? Ezt kérdezzük magunktól, míg homlokunkat az üvegnek nyomjuk, és hunyorogva kémlelünk be a sötétbe, és szinte várjuk, hogy kopott zöld kötényében előbukkanjon a pult mögül Mr. Harada, és egy szál spárgát, egy tökéletes epret, egy ág friss mentát tukmáljon ránk, de persze nincs ott senki. A polcok üresek. A padló gondosan tisztára seperve. A japánok eltűntek.”

Azt hiszem, hogy ezt a könyvet el fogom rejteni a polcom mélyére és pár év múlva újra elő fogom venni, hogy emlékezzek ezekre a lelkekre és arra is, hogy milyen szerencsés korszakban és helyen élek.

Összességében egy nyomasztó és velejéig megrázó történetet olvashattam, amely rövidsége és gyönyörű borítója ellenére egy igazi gyötrelem minden együttérző olvasó számára. Mert legyél férfi, nő, oly mindegy, ezekről a történelmi fertőkről olvasni, beszélni, írni kell, hogy soha többet ne ismétlődhessenek meg.

„Az embernek nem szabad túlságosan ragaszkodni e földi világ tárgyaihoz.”

Amennyiben úgy döntesz, hogy teszel egy próbát ezzel a könyvvel, akkor nem kell mást tenned, mint a Magvető Kiadó weboldalára ellátogatni.

Írta: NiKy