Cyril Gely: Szohó mester utolsó teája

„Harmat-e, könny-e a májusnak esője? Díszes szép madár vidd magaddal a nevem vidd a felhőkön túlra” Alapvetően nagyon szeretem az ázsiai országok eltérő kultúráját, bár tény, hogy kimondottan nagy kedvenceim közé tartozik, Kína és Dél-Korea. Ezen országok hiedelemvilágáról mindig örömmel olvasok, nézem filmjeiket és nagy érdeklődéssel hallgatom zenéiket, figyelem politikai helyzetüket. Ám akad egy népcsoport, amelyről annyi pozitív és negatív információt hallottam, mégis az egyik legkülönlegesebb kultúrával és művészetekkel rendelkező, talán túlságosan is szabályokhoz kötött világ, ez pedig nem is lehet más, mint Japán. Évek óta olvasom a japán szerzők műveit, mégis távol éreztem...

bővebben

Julie Otsuka – Buddha a padláson

„Még mindig látom a lábad nyomát a folyóparti sárban.” Valószínűleg sajátos hiányosságomat fedem fel azzal, ha bevallom őszintén, hogy eddig igen kevés könyvet olvastam az 1900–as évek elején történő amerikai japán deportálásokról. Természetesen volt némi ismeretem és anno történelem órán is tanultunk pár mondatban róla, de különösebben nem foglalkoztatott az emberiség sötét múltjának eme periódusa. Azt valószínűleg le sem tagadhatnám, hogy az I. világháború nem különösebben köt le, én valahol elvesztem a II. világháború eseményeiben, főleg egy genocídium történelmi mozaikdarabjában, ahonnan valahogy nem lelem a kiutat. Annyi szörnyűségről olvasok így is, hogy sokszor alig tudom...

bővebben

Mocsidzuki Mai – A Telihold kávézó

„[…] akiben nincs ambíció, az semmiféle szakmában sem lehet sikeres. Annak a sikere csak egyszeri mázli lesz – ha lesz egyáltalán. Abból, hogy valakinek a szemében látni az ambíciót, kiderül, mennyi kedvvel áll hozzá a munkához.” Mit ne mondjak, nem gondoltam volna, hogy az idei évben ilyen sok ázsiai származású szerzőtől veszek kézbe könyvet. Sőt, megmerem kockáztatni, hogy a japán írók művei eddig a legjobbak az általam forgatott írások közül, pedig pár évvel ezelőtt még igencsak ódzkodtam, ha egy ilyen kiadvány került elém. Én jobban szerettem világ életemben a koreai vagy kínai alkotók munkáit, valahogy azok a regények jobban illeszkedtek hozzám, de úgy látszik, hogy én magam is...

bővebben

Durian Sukegawa – Édes palacsinta

„Ha csak a valóságot nézzük, legszívesebben meghalnánk. Csak úgy győzhetjük le az akadályokat, hogy úgy élünk, mintha már felülemelkedtünk volna rajtuk.” Mi az élet? Tokue san szerint: ”a tapasztalatok összessége egy élet […].” Vajon igaza van, vagy csupán egy elzárt idős asszony őrült gondolatai? Bárhogyan is legyen, minden élőlény hozzátesz és kicsit el is vesz az életből, ki többet, míg mások kevesebbet, de az örök körforgás soha meg nem áll, fáradhatatlanul rója köreit, ki tudja meddig. A halálról igazán csak az tud hitelesen írni, aki maga is a közelében járt már vagy sokat gondolt rá. Hogy ebből melyik igaz jelen esetben a szerzőre, azt nem tudom, de egy keserédes történettel...

bővebben