„Ha csak a valóságot nézzük, legszívesebben meghalnánk. Csak úgy győzhetjük le az akadályokat, hogy úgy élünk, mintha már felülemelkedtünk volna rajtuk.”

Mi az élet? Tokue san szerint: ”a tapasztalatok összessége egy élet […].” Vajon igaza van, vagy csupán egy elzárt idős asszony őrült gondolatai? Bárhogyan is legyen, minden élőlény hozzátesz és kicsit el is vesz az életből, ki többet, míg mások kevesebbet, de az örök körforgás soha meg nem áll, fáradhatatlanul rója köreit, ki tudja meddig.

A halálról igazán csak az tud hitelesen írni, aki maga is a közelében járt már vagy sokat gondolt rá. Hogy ebből melyik igaz jelen esetben a szerzőre, azt nem tudom, de egy keserédes történettel lettem gazdagabb neki köszönhetően.

Durian Sukegawa – Édes palacsinta című kisregénye 2023-ban jelent meg az Ulpius Baráti Kör Kiadó gondozásában. Egy igazi meglepetés kiadvánnyal lesz bárkinek is dolga, hiszen a látszat csal. Ami elsőre édes és talán néhol túl cukrosnak fog tűnni, később egyre jobban megüli a gyomrot, míg végül csak a végtelen üresség marad.

„– A teljes sötétségben megőrül és meghal az ember […].”

Történetünk középpontjában a Dorajaki vagyis ez édes vörösbab-krémmel töltött palacsinta áll, hiszen mind a három karakterünk ennek az ételnek köszönheti közös ismeretségét és végül barátságát is egyaránt.

Szentaró élete korántsem úgy alakult, ahogy eltervezte, elvégre egy fiatalkorában elkövetett vétsége miatt elzárták, ráadásul az újrakezdés nehézségeiben segítő kezet nyújtó fél özvegye felé törlesztenie kell adósságát is. Pedig a legszívesebben távol töltené napjait és inkább az írás szentélyén áldozna.

Tokue egy hetvenes éveit taposó idős hölgy, aki egy napon megpillant egy „fiatalembert”, aki Dorajakit készít és árul, ám az arcán mélységes bántatot vél felfedezni. Ennek okán az étteremben időközben meghirdetett segítői állásra jelentkezik. A kezdetleges kétkedést és ellenállást követően a két személy között egyre mélyebb barátság alakul ki, amelyet sajnos a múlt árnyéka veszélyeztett. Vajon milyen titkokat rejteget egy törékeny idős lélek és egy férfi, akinek se múltja se jövője nincsen.

Vakana egy középiskolás lány, aki zűrös családi életéből menekül az étkezdébe és végül akaratlanul is összefonódik a fenti két személlyel a sorsa.

Vajon három eltérő személyiségű és korú lélek barátsága kibírja-e a társadalmi előítéletek és szabályok nyomását? Képes lehet-e bárki felemelni egy vágyakozó lelkű embert vagy örökre elvész a sors kegyetlensége által? És vajon a Dorajaki szeretete megmenthet-e bárkit?

„A sors kemény dolog.”

Nagyon érdekesnek találom, hogy immáron sokadszorra találkozom olyan regénnyel, ahol a társadalmi elnyomást vagy egy-egy súlyos lelkiválságot különleges ételek köré fűzik a szerzők. Az étkezési szokások és az étel elkészítésének hagyománya generációról generációra száll, ám minden utód hozzáteszi a maga újítását, így válik egyedivé és különlegessé, ami végül a gyomorba kerül. Az ízek összessége hangulatjavító hatással is bírhat, akár gyógyírként is hathat fogyasztójukra. Persze ezek a tradicionális receptek egyénileg is csak akkor működnek, ha az illető képes befogadni az ízek varázslatát és összekötni lelke fájdalmával. Én hiszek ezekben az apró csodákban, amelyek a japán kultúra alapvető kövezetei, úgy vélem.

„A felnőttek úgy tesznek, mintha semmit sem látnának. Ez a jobb? Vagy az, ha valaki rákérdez?”

A történet számomra keserédes hangulatilag, ahogy már fentebb is említettem, hiszen az ételhez fűződő események felmelegítik a lelket, de később, ahogy kiderülnek a múltban történtek, egyre jobban megüli a gyomrot. Bár összességében számomra egy szép, szomorú kötetté nőtte ki magát, a nyitott véggel nem feltétlen a pozitív tovább gondolásig jutottam, ami mondhatni jellemző rám. Ugyanakkor szeretném azt hinni, hogy a szereplők megtalálják a helyes megoldást problémáikra és a halál utáni kegy nem vész kárba.

„Hiszem, hogy ezen a világon mindennek meg van a saját nyelve, mi pedig képesek vagyunk kitárni a fülünket és a lelkünket bárminek. Valakinek, aki éppen az utcát járja, de akár a napfénynek és a szélnek is.”

Összességében örülök, hogy kézbe vettem ezt a könyvet, hiszen egy új ételt fedeztem fel általa, amelyet jómagam is el szeretnék készíteni. Emellett pedig ismét egy értékes szívet melengető írással találkoztam, amely felemelt és le is taszított a maga nemében. De ahogy a három fő karakternél is megfigyelhető, úgy számomra is nagyon igazzá vált a következő mondat. „Sohasem tudhatod, hogy mit hoz a jövő […].”

Remélem, hogy sokan kézbe veszitek és elmerültök ebben az érdekes világban és ki tudja, lehet ti is kedvet kaptok a Dorajaki elkészítéséhez.

Amennyiben úgy döntesz, hogy szívesen elolvasnád a könyvet, nem kell mást tenned, mint az Művelt Nép Kiadó weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy