„Milyen ostoba dolog a véletlen, és milyen nagyszerű dolgokat képes mégis beindítani.”

Hiszel a sorsban vagy éppen a véletlenszerűségben? Látsz összefüggést aközött, ahol most tartasz és aközött, ahol gyermekként lenni akartál? Tudod, hogy mi a legnagyobb tragédiája az embernek? Én megmondom neked: a szülők sorsának mintázata. Ezt úgy hívjuk modern világunkban, hogy transzgenerációs örökség, amely még a köztudatban csupán egy lepke szárnysuhanásával ér fel, de a valóságban az ereje egy hatalmas sziklával vetekszik. Ez a gát bennünk éled újjá, amikor akaratlanul is tanúi leszünk a felnőttek hibáinak, tragédiáinak. Hogy ki kérte? Talán senki, de tudattalanul is azt a mintát visszük tovább, amelyet ránk helyeztek anno. Ennek persze számos feloldási folyamata és lehetősége van, de a szabad akarat, mint fogalom jól hangzik, kár, hogy csak az elmélet létezik…

Hiszek abban, hogy mindig jókor veszek kézbe egy adott művet, pont úgy, mint ahogy most is történt, elvégre olvasási sorrend van nálam, mégis mikor megérkezett a regény, nem tudtam levenni a tekintetemet róla, és többször is vissza-visszatértem hozzá, míg végül úgy döntöttem, hogy olvasnom kell. Hogy jól tettem-e? Határozottan úgy érzem igen, de másképpen hatott rám, mint eredetileg képzeltem.

Alex Schulman (Carl Magnus Alexander Schulman) svéd származású szerző, újságíró, blogger, aki 2012 óta az egyik házigazdája Svédország legnépszerűbb podcast-jének, az Alex&Siggé-nek. Írói pályafutásában a Túlélők című regénye hozta meg számára az igazi áttörő sikereket, elvégre közel 30 nyelvre fordították le. Az állomás című könyve hazánkban 2023 nyarán jelent meg, és az Athenaeum Kiadó gondozásának köszönhetően került a könyvesboltok polcaira. A borító tervet Földi Andrea álmodta meg a számunkra, amely jól tükrözi a regény központi témáját. A sas a szabadság jelképe, amely a maga fenséges látszatával elhiteti bárkivel, hogy csak akarni kell és elérhetővé válik…

Mielőtt kicsit részletesebben is belemennék, hogy miről szól a történet, szeretnék egy idézetet az elején kiemelni. Ebben a rövid részletben megtört bennem valami és úgy éreztem, nem először találkoztam vele, pedig biztosan állíthatom, hogy sosem forgattam az idézet eredetét sem, amely jelen esetben, Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel című kötetében található, és ebben a regényben is szó esik róla.

„– Mi a legszebb mondat, amit könyvben olvastál? […]

– Néha hallom, hogy a csontjaim ropognak azoknak az életeknek a súlya alatt, amelyeket nem élek.”

Talán magyaráznom sem kell, mindenki másképpen fogja valószínűleg értelmezni, de ettől is olyan csodálatos az emberi lélek.

Nyárutó van. A szél alig libbenti meg a hajszálakat, a meleg elviselhetetlen, pedig az ember azt hinné, hogy lassan vége a forró napoknak. A vonat kigördül az állomásról. Először lassan, majd fokozatosan, egyre gyorsabban tűnnek el a házak és emberek, míg a kietlen pusztaság váltja fel a látképet. A vonatkocsiban öt ember utazik, néha „egymásra” tekintenek, de mégsem látják egymást igazán. Az idősík meghajlik és hol a múltban, hol a jelenben érezzük magunkat, mindenki a maga fogságából próbál kievickélni, vagy egy vélt álomvilágból kimenekülni, de vajon hol kezdődik a valóság határmezsgyéje? Senki sem tudja igazán. Egy apa és lánya, egy férj és feleség, valamint egy fiatal nő suhan a végzete felé, egy állomásra, amelynek csak a nevét ismerhetjük: Malma. Hogy kire mi vár a végállomáson? Ezt senki sem tudhatja…

„A gyermekkortól egészen a jelenig egyenes vonalak húzódnak, az ember minden jellemvonása megmagyarázható és megmagyarázandó valamivel, ami akkor történt.”

A regény nagyon összetett és számos témakört boncolgat egy szétesett család szemén keresztül. Minden lélek magányos vagy csupán elveszett a terhek cipelése közben, ezt nem tudhatjuk igazán, mégis folyamatosan érezzük, hogy valami változik… bennünk.

Harriet személye az egyik kulcsa ennek a történetnek, hiszen a szerző párhuzamot állít a gyermeki lélek és a felnőtt nő között. Az eltért idősíkban játszódó események szépen lassan, szinte csordogálva adják át az információt a kíváncsi olvasóknak, mégis mindenkiben nő a feszültség és hiába tudunk meg egyre több mindent, igazán csak két kérdésre keressük a választ egész végig.

Oscar megtört lelke és elfojtott indulatai miatt szinte átlebeg az életen. Hűséges férjként, szerető, de szigorú apaként van jelen családja életében, mégis egyre többször érzi, hogy valami kezd felülkerekedni rajta. Feleségével való kaotikus kapcsolata kihat lányával való viszonyára is, amely mint egy száguldó vonat, megállíthatatlanul halad egy bizonyos irányba.

„Mikortól tudja az ember, hogy elvesztett egy gyermeket? Nyilván nincs egy konkrét időpont, az ilyesmi kis lépésekben, furcsa, kis elmozdulásokkal történik, alig észrevehetően. De lennie kellett egy kezdőpontnak, amikor létrejött a távolság. Egy árok a gyermek és a szülő között, és ha az egyszer megjelent, a távolodása onnantól már csak folytatódni tud.”

Yana maga a meggyötört állandósulás, egy elveszett nő, aki sosem volt képes elfogadni múltját, ami mint egy lerázhatatlan árnyék követi bármerre is jár a világban. Sorsát már gyermekként megpecsételték akaratlanul is, és bár küzdelem minden szürke hétköznapja, tudja, hogy válaszokra kell lelnie, hiszen addig sosem lesz nyugta. De a múlt sosem adja ingyen a rejtélyeinek megoldását, és minden mozaikdarabka egy nagyobb fájdalom felé vezető útra tereli akaratlanul is.

„– Fejlődik az orvostudomány […] Régebben egy orvos mindig azt a kérdést tette fel: mi baja van? Most már sokkal jobban érdekel minket, hogy mi történt.”

Azt hiszem az utolsó oldalig reménykedtem valamiben, amit tudtam ott mélyen, hogy nem kaphatok meg. A saját múltam feloldozásához a kulcsot nem leltem meg, de kaptam egy hatalmas löketet, hogy merjek emlékezni és tenni, hogy én is szabad lehessek végre. Hogy közben csak egy mondat jut eszembe, igazán érthető: „You are not alone.”

Nagyon hálás vagyok, hogy kézbe vettem a regényt és azért is, hogy hallgattam a megérzésemre, mert hatalmas élmény volt olvasni ezt a történetet, ráadásul tagadhatatlanul mélyre lökött és sok gondolatot elindított bennem. Oly sok mindenről szól és számomra is oly sok kérdéssel szolgált. Elvégre szól a szülő-gyermek kapcsolatról, a transzgenerációs örökségünkről, a szabadság valóságáról és még oly sok mindenről, amit nem szeretnék felsorolni, hiszen a könyv olvasása adhatja csak igazán vissza mindazt, amiről most éppen írok neked.

Ha össze kellene foglalnom az olvasás utáni élményemet, akkor csak annyit tudnék írni, hogy nyitott lélekkel olvasd el ezt a kötetet. Ne engedd, hogy egy kisebb megdöbbentő esemény kimozdítson, és ne untasson mindaz, amivel szinte mindenkinek dolga akad az életében. Ezért igen is azt gondolom, hogy legalább egyszer érdemes kézbe venned és hagynod, hogy elringasson téged is az a bizonyos vonat. Suhanj a múltad küszöbére, de mielőtt visszatérnél, erre emlékezz, kérlek!

„Egyetlenegyszer látja meg önmagát az ember, és ez, csakis ez lesz élete legboldogabb vagy legkeservesebb pillanata.”

Ha úgy érzed, hogy ezek után elolvasnád a könyvet, akkor nem kell mást tenned, mint az Athenaeum Kiadó weboldalára ellátogatnod.