„Hiszen mindig lehet olyan törvényeket hozni, amelyek a kirekesztést elfojtják, de olyan szabályt még senki sem talált ki, aminek nyomán az emberek hinnének egymásban.”

Mit adhat számodra az az emlék, amelyben édesapád homlokát ráncolva néz előre és szemei valahol a messzeségbe kémlelnek? Vajon foglalkoznod kell-e a felmenőid könnyeivel, amelyeket letűnt korok fakasztanak arcukon? Esetleg fontos-e megértened, hogy szüleid hibáinak és jó döntéseinek összessége vagy jelenleg?

„Hiszen nem biztos, hogy az ember a történelem főszereplője. Meglehet, az ember uralma a természet fölött csak valami tévedés, Isten eredetileg nem is ilyen világot akart… csak kicsúszott a kezéből a teremtés, mint szegény Ferenc Jóskáéból a Monarchia.”

Sokszor eszembe jut az a kérdés, amely zavart kelt bennem évek óta, és újra és újra felszínre kerül. Vajon melyik szokásomat örököltem Apámtól, Édesanyámtól, Nagyszüleim valamelyikétől és hol kezdődők én valójában? Hiszem, hogy számos mondatomban ott vannak azok a szavak és életképek, amelyeket jómagam is kritikával illetek jelen pillanatban is szüleimnél, mégis, mikor belekerülök egy adott szituációba, szinte önkéntelenül kifolynak számon az általuk nem szeretett szavak, mondatok. Akkor tulajdonképpen, amikor megfogalmazom egy adott helyzetben a nemtetszésemet feléjük, magamat is kritizálom?

Bánki Éva regényében is hasonló életképek, kérdések és bizonyos szinten válaszok kerülnek felszínre, miközben a narratíva hangja egy ötvenes évei végén járó hölgy által szól irányomban.

„Apám igazságai elkoptatott, banális és nevetséges közhelyek voltak. Kis pénz, kis foci. A drága az olcsó. Anya csak egy van. A bűnösök – ha nem is a szemünk láttára, de – meglakolnak egyszer.”

Tulajdonképpen két fő szereplővel kooperál a szerző, hiszen egy részről megismerkedhettem Pistivel, aki  azon kevés szerencsés fiatalhoz tartozik, akit nem vittek el vonattal egy háború sújtotta időszakban, más részről egy középkorú asszonnyal, akinél méhnyakrákot diagnosztizáltak és a műtétjére valamint múltjának átgondolására készül. Hogy mi köze van egymáshoz eme két személynek? Nos, ezt örömmel elárulhatom, egy apa és lánya élettöredékeire pillanthatunk rá eltérő idősík törmelékeken lépkedve. Megismerhetünk, elítélhetünk és elszámolhatunk mindennel és mindenkivel, akik, és amik az életünkre hatással bírtak, ám az eredmény sokszor nemcsak a személyben, hanem az adott kor rendszerében is rejlik, sőt, talán az határoz meg mindenkit igazán.

„Ám valami azért mégiscsak nyomasztotta ebben a történetben: talán a felismerés, hogy milyen könnyen beláthatunk mások életébe, miközben esélyünk sincs, hogy bárkit megismerjünk úgy igazából.”

Az Apja lánya című regény nem az a történet, amitől jól érzi magát az ember. Nem vígasztal, nem szépít – sőt, helyenként kimondottan fájdalmat okoz. De, talán, néha pont erre van szükségünk: hogy végre, nevén nevezhessük sebeinket, amelyeket a család hagy rajtunk. Olvasás közben többször pont ezért is éreztem, hogy a szeretetlenség nem csak múltbéli tapasztalat és néha ez a felismerés ma is belém mar.

Van egy idézet a könyvben, amely belém égette magát. Olyan mondatok összessége, amelytől egyszerre hideg zuhany ért és egyszere akartam nagyon messzire menekülni, miközben ott kellett maradnom és szembenézni a valósággal.

„Tőlük tudtam meg, hogy a mell- és méhnyakrákkal többnyire a rideg, szigorú édesanyák ajándékozzák meg lányaikat. Ez a nyavalya a nemszeretett lányok betegsége – anyajegy, szinte örökre lemoshatatlan.”

Amikor ezt olvastam, megfagyott bennem a levegő, mert eszembe jutott a saját történetem is… Mindig is úgy éreztem, hogy én vagyok a kevésbé szerethető, jó gyermek. Az apám mellett meg mintha sosem találnám a helyem… De nem akarok egy mondat foglya lenni. Nem akarom, hogy bárki vagy bármi – akár irodalom, akár fájdalom – megjósolja a jövőmet. A szeretetlenség nem ítélet. A testem pedig se nem ellenségem, se nem börtönöm.

„Azt mondta rád, hogy hülye vagy? Ugyan! Mit idegeskedsz? Biztos csak rossz napja volt szegénynek. És számít egyáltalán, hogy ki mit gondol? És ugyan ki az a Marci, hogy téged hülyének nevezzen? Valami professzor? Vagy a Tudományos Akadémia elnöke? Na ugye.”

Összességében egy nagyon fontos témakört feszegető írást vehettem kézbe, amelyről elengedhetetlen olvasni és elgondolkodni is. Hiszen sokan érezzük magunkat hasonlóan, mint a főszereplők és valljuk be, ezekről ritkán beszélünk őszintén. A könyv pedig pont arra világít rá, hogy a kapcsolataink öröksége nem kell, hogy meghatározzon minket.

Ha te is a regény üzenetét hordozod magadban: tudd, hogy nem vagy egyedül. A szeretethez és elfogadáshoz nem kell engedély. És mi magunk is lehetünk azok, akik végre másképpen adják tovább.

„Kell-e sok pénz és valóságos hatalom, hogy biztonságban érezd magad?”

A kötetet megtalálod a Jelenkor Kiadó weboldalára ellátogatva.

Írta: NiKy