„A világot sokféleképp lehet látni, és a nézőpontunk valószínű leírja a jellemünket. Áruld el, minek látod a világot, és megmondom, ki vagy.”

 

Amikor az ember valami különlegessel, valami megfoghatatlanul nagyszabású dologgal, eseménnyel vagy – az esetemben – történettel találkozik, mindig felvetül egy gondolat, miszerint elég bátrak és erősek vagyunk-e ahhoz, hogy szavakba öntsük felmerülő érzéseinket. Vajon képes-e egy szermély leírni megfelelően annak a pillanatnak a varázsát, félelmét, vágyakozását? Ez egy igen nehéz kérdés, amelyre felelni igazán mindenki csak maga tud csupán, hiszen az egyén képes csak eldönteni, hogy rettegését és bizonytalanságát legyőzi-e a kíváncsiság az iránt, hogy mire is képes vagy hagyja balga módon elveszni a pillanatot és örökre benne maradnak a megfelelő szavak és gondolatok. Én most megkísérlem leírni azt a káoszt, amit ettől a regénytől kaptam, és amelynek köszönhetően felszabadultam.

„[…] nem lehet akadály, amelyen ne lehetne átlépni, hegy, amely túl meredek ahhoz, hogy megmásszák, ha megvan az adottság és a töretlen akarat […]”

Minden kezdet nehéz, tartja a kissé már elcsépeltnek tűnő mondás, de akaratlanul is ez a kis mondat jut eszembe minden alkalommal, amikor valami olyanra szánom el magam, amit előtte sose tettem, vagy úgy érzem, hogy szintet léptem bizonyos értelemben. Jelen esetben az utóbbiról van szó ugyan, mégis bizonyos szegmensében egy új ösvényre óhajtok rálépni. Ez pedig nem más, mint a megbocsájtás útja. Azt hiszem, ha ezt a fogalmat megvizsgálom, akkor rá kell döbbennem, hogy nekem is változik a jelentése és valószínű, hogy számtalan ember él a világban, akinek mást és mást jelent ugyanabban az adott pillanatban. Ha az alapfogalmat nézzük természetes, hogy tudjuk a választ vagy mégsem?

Michael Lapsley szerint: „Csak azokat az érzéseket tudjuk elengedni, amelyeket bevallottunk magunknak.”  – Ami valljuk be, nagyon is igaz, ámbár ahhoz, hogy ezt felismerjük, számos tényezővel szembe kell néznünk. Ami talán a legközelebb áll az én nézeteimhez, azt Desmond Tutu – Mpho Tutu: A megbocsájtás című könyvében olvashatjuk, miszerint: „A megbocsájtás ösvénye nem könnyű. A harag és a gyűlölet ingoványán vezet keresztül, és csak a fájdalom és a veszteség feldolgozásával érhetjük el a célt.”

Ezt azért fontos kiemelnem az elején, mert a mostani olvasmányom nagyon fontos eleme a megbocsájtás mind önmagunk, mind pedig a környezetünk és világ felé. Persze számos fontos tematikát boncolgat, amelyeket egy nagyívű családregényként tálal a szerző. De nézzük is részletesebben miről is van szó!

Jón Kalman Stefánsson (1963. december 17., Reykjavík) izlandi származású író, költő. 1975-1991 között kijárta az iskolákat (gimnázium, egyetem) és számos foglalkozást kipróbált. Első könyve 1996-ban jelent meg Ditches in rain címmel, amelyet azóta számos más alkotás követett. 2007-ben Nyári fény, aztán leszáll az éj című regényéért elnyerte az Izlandi Irodalmi Díjat.

Jón Kalman Stefánsson: Hiányod maga a sötétség című nagyívű családregénye 2023-ban jelent meg Jelenkor Kiadó gondozásában. A kötet megfogó mind külsőleg, mind belsőleg egyaránt, amely borítóképével megadja azt az alaphangulatot, amely elengedhetetlen az olvasáshoz, úgy gondolom.

A könyv családokról, felmenőkről, utódokról, érzésekről, szerelemről és magáról az életről mesél átfogóan, sokszor a végletekig ismételve önmagát, mégis töretlen haladva előre, egy szélesebb ívet bejárva és minden részletre kiterjesztve a figyelmet. Számos szerelem születik a lapokon, amelyek mélységét a legmélyebb óceán sem adhatja vissza, és mégis, ahogy a végtelenséget próbáljuk oly sokszor behatárolni, úgy kapkodunk minden életért és szerelemért, amelyek szemeink előtt hullanak a porba. Hiszen porból lettünk és porrá leszünk, ami pedig itt marad, az azon emberek emlékei, akik kötődtek hozzánk és részesei voltak életünknek. Ha ők eltávoznak ebből a világból, velük mi is eltűnünk, mintha nem is léteztünk volna soha.

„Mert így van ez; te meghalsz, de az élet megy tovább zavartalanul, úgy tesz, mintha nem léteztél volna. Nem áll meg soha egy másodpercre sem, mindegy, ki hal meg, mindegy, hányan, megy töretlenül előre, tekintet nélkül mindenre, mi pedig kénytelenek vagyunk követni, hátrahagyni azokat, akik elestek, otthagyni őket, hogy követhessük az életet. Az élet pedig folyamatosan menekül a halál elől, ez a menekülés mégis mindig a halál felé viszi. Ellentmondás irányít itt mindent.”

Történetünk főhősei idősíkokon – múlt és jelen – át haladnak kiszabott ösvényeiken. Kinek végtelen fájdalom és harc vezeti útját, más az örök szerelembe botlik egy nem éppen idilli időszak vagy esemény kapcsán. Olyanok is akadnak, akiket a posta kézbesített egy szokatlan csomagban, mégis az otthont és örök szerelmet ölelhette keblére csak türelemmel kellett lennie, hogy a megfelelő pillanatban meglelhesse és majd el is veszítse, mert ez a megátalkodott sors, ad és elvesz, nekünk pedig vajmi kevés beleszólásunk van.

„Azt mondja, a legjobb, legsorsdöntőbb az volt, amelyet több ezer éve a jordán sivatagban Isten és az ördög játszott, az volt a tét, ki uralkodik majd az ember felett. Még jó, hogy Isten győzött, mondtam én. Miből gondolod, hogy Isten győzött […].”

A legmegfogóbb karakter maga a narrátor. Egy névtelen lélek, aki elbeszélése által vezeti be az olvasót a történet rögös mezsgyéjére, ám hiába haladunk előre töretlenül, csak azt tudjuk, hogy valószínű amnéziában szenved. És kapunk egy társat is, akitől a hideg futkos hátunkon, de létezése szükséges, mert reményt és elveszettséget ad minden szereplő megismerésével. Ő nem más, mint egy megátalkodott buszsofőr, a pap, az ördög…

Életek ragyognak fel a lapokon, mint a Nap mikor pirkadatkor felváltja a Holdat a „műszakja” alól, hogy beragyogja a végtelent és utat mutasson a keresőknek, a kíváncsiknak és mindenkinek, akinek van elég bátorsága élni és érezni.

„Mindenki a maga módján éli az életét. Van, aki nyitott, van, aki nem különösebben az. Van, akinek van igénye társaságra, nyüzsgésre, mások az egyedüllétet kedvelik.
De bármelyik irányba is hajlasz, nem szükséges szavakkal megvallanod érzéseidet az embereknek, azoknak, akik számítanak neked. Mindenkinek megvan a maga módszere, senkinek nem kell a természete ellenére cselekednie. És persze mindenki cipeli a maga terhét. Sebeit. Megoldatlan csomóit. Van, aki egész életében küzd velük. És van olyan csomó, amelyet csak a halál oldhat fel […].”

Családok egyesülnek vagy hullanak darabjaikra, hogy később az utódok felismerhessék, hogy a puzzle egy olyan csodás játék, amelyet a türelem és kitartás munkája által rakhatnak ismét össze. De vajon amit kapnak, megelégedésüket szolgálja –e vagy már undortól borzongva elfelejtenének mindent?

„Olyan fontos, hogy az emberek becsben tartsák az élet kis dolgait is. Hogy felismerjék, hogy mindennek a léte ugyanolyan joggal bír: a nőké, a férfiaké, a földigilisztáké és a királyoké. Hogy nincs más hatalmasabb, mint maga az élet.”

Őszintén szólva végtelenül kimerültnek érzem magam, pedig a regény alig 512 oldal terjedelemű, ami számomra egy napi adag, ha nagyon nincs időm olvasni, akkor két napra elegendő, ehhez képest most majd egy hétig utaztam ezzel a kötettel és sokszor nagyon elfáradtam tőle. Elgondolkodtam azon, hogy miért éreztem ennyire nehéznek ezt az olvasást, de végül, amire jutottam nem tett különösebben boldoggá. Annyit elárulhatok, hogy az értékelésem elején –okkal- kiemelt megbocsájtás központi elemével van dolgom, ami nem egy könnyű cél és feladat még most sem számomra.

„Meg kell hagyni, csodálatra méltó tulajdonság, ha valaki teljes valójában képes az olvasásra és a gondolkodásra koncentrálni. Az ilyen emberek mintha eltűnnének egy időre, de gyakran valami újdonsággal térnek vissza a mi számunkra, akik a környezetünkhöz és a pillanathoz vagyunk láncolva. Új ismerettel, új nézőponttal.”

Sokszor sírtam, talán több könnyet ejtettem, mint maguk a szereplők és bár kevésbé vagyok érzékeny, most mégis olyan nehezemre esett kiemelkednem a gyászból, az elveszettségből, a végtelen magányból és meglátni a szerelmet, a vágyat és a végtelenséget.

„[…] ki az, aki teljesen ártatlan, hát létezik tökéletes emberi ártatlanság? Ki nem hordoz magában valamilyen vétket? De vajon hol kezdődik az a vétek, a gondolatban vagy a tettben, és vajon van-e lényeges különbség a kettő között? Meg aztán ott van az is, hogy amit az egyik véteknek tekint, sőt megbocsáthatatlan bűnnek, azt más bátorságnak, hogy ne fulladjon meg az élet.”

A kötet egyik erőssége a zene iránti elköteleződése, amely számos kiváló előadót és az általuk életre keltett dalt hoz felszínre a múltból. Halott muzikális lelkek, akik a halál listájára felkerülnek. Velem is nem egy újdonságot sikerült megismertetni, de saját ajánlással élnék kivételesen. Számomra ez a zene adta meg igazán az aláfestő hangulatot, és míg a háttérben szólt, méltán merültem el a történetben.

Azt hiszem, hogy egy hatalmas ajándékot szereztem magamnak, amikor előrendeltem ezt a könyvet tudattalanul is, mert oly sok értéket és gondolatot kaptam, amelyeket átgondolni talán egy egész élet ideje is kevésnek bizonyul. Hiszem, hogy mindig jókor veszek kézbe könyveket és pont arra összpontosul a figyelmem, amivel aktuálisan dolgom van, ezért úgy gondolom, hogy csak hálával gondolhatok erre a regényre.

Mert mindent megkaptam, amitől úgy érzem, hogy a lelkembe csiszolódik egy történet és ezáltal maga a szerző is. Minden kétséget kizáróan érzem, hogy új kedvenc szerzőre és könyvre leltem, amely többszöri olvasást és forgatást igényel.

Nagyon jó szívvel ajánlom mindenkinek ezt a nehéz, de annál izgalmasabb és fontosabb művet. Tudom, hogy nem lesz könnyű dolga senkinek sem, aki kellően bátor és kíváncsi, hogy elmerüljön emberi sorsokban, vándoroljon élet és halál párhuzamával ékesített utakon. Erre az ösvényre egyszer rá kell lépnie az embernek és talán így még könnyebb, mint a saját tapasztalat fájdalmas terhét cipelnie a valódi létben.

Egy gondolat pedig úgy érzem, hogy megpecsételi az egész olvasási élményemet:

„[…] az ember akár akarja, akár nem, nemcsak önmagáért és a saját életéért felelős, hanem az egész világért. Más szóval a világ formál minket, mi pedig a világot formáljuk a viselkedésünkkel, az életünkkel. És ez még nem minden, mert amit ezen a világon teszel, az így vagy úgy, de várni fog a túlvilágon.”

Amennyiben úgy döntesz, hogy kézbe veszed ezt a csodálatos regényt, akkor nem kell mást tenned, mint a Libri webshopjába ellátogatnod.

Írta: NiKy