„Kétségtelen, hogy a fényképeknek hatalmas erejük van.”

Gondoltál már arra, hogy mi történik velünk halálunk után? Vajon igazak-e azok a mendemondák, amelyek arról mesélnek, hogy egy köztes léttérbe kerül a lélek és ott elválik, hogy a mennybe vagy éppen a pokolba kerül? Egyáltalán létezik-e bármelyik is vagy csupán az emberi képzelet szülte helyszínek? Nos, én erre nem tudok felelni, de valahogy úgy képzelem, hogy a lelkünk elszámol az életében megélt eseményekkel, tettekkel és tovább vándorol a következő célállomás felé. Hogy hol kötünk ki? Nem tudom, de a vallási útmutatástól függetlenül, ebben látom a leghihetőbb rációt.

Híragi Szanaka – Az elveszett emlékek lámpása című regényében egy olyan helységbe térnek magukhoz a főszereplők, amely betölti ezt a köztes teret. Egy fényképészetnek álcázott szobában, ahol egy kalauz várja az aktuális klienseit.

„– Jó, és akkor én most innen elkerülök valahova, ugye? Az úgynevezett túlvilágra?
Ha menni kell, hát megy, csak tudni akarta, mi vár rá. A bizonytalanság a legrosszabb, az, amikor fogalma sincs, mi következik.”

Hiraszaka nem emlékszik semmire az előző életéből, csupán egyetlen fényképe maradt meg, amelyet féltve őriz. Egy fotó stúdióban várja azon lelkeket, akik éppen eltávoztak az élők sorából és segít nekik kiválogatni pontosan annyi képet az életükből, amennyi évet eltöltöttek a lenti világban. Van, aki szép kort megélt és sok – sok emlékből kell kiválasztania a legfontosabbakat, de akad olyan is, akinek csak egy rövid, gondokkal és fájdalmakkal telt időszak jutott. Mindenkinek van lehetősége egyszer visszamenni a múltba és egy utolsó fényképet készítenie. Ez az utazás a legutolsó lehetőség és egyben egy nagyon fontos pillanat ismételt átélése.

„Valószínűleg mindannyian elfelejtik, hogy itt jártak, és ők maguk választották ki a képeket. Gondolom, csak halvány emlékeik maradnak arról, hogy látták a lámpást.”

Három lélek, három történet húzódik meg ebben a kötetben. Mind korosztályi besorolás tekintetében, mind egzisztenciálisan eltérnek egymástól, mégis összeköti őket sorsuk végállomása és az az egy fotó, amelynek felelevenítésével elkészíthetik a saját lámpásukat. A kalauz pedig segít ebben, akármiről legyen szó ebben a rövid időben.

„Üvölts!
Ő tanította ezt nekem.
Reményt adott.
Hogy soha ne adjam fel. Hogy szálljak szembe az igazságtalansággal.
Micuru-csan, üvölts!”

Őszintén szólva nagyon kíváncsi voltam már erre a regényre, mivel Kata és Szilvi barátnőim is nagyon jókat írtak róla. Szeretem az ázsiai irodalmat, mert ezen származású szerzők valahogy hitelesen, mégis rendkívül érzékenyen tudják megragadni az emberi elmúlás pillanatképeit, ahogy szinte megélik, átélik azt az ezred másodpercet, amikor már minden mindegy.

„Minden ember életében eljön a pillanat, gondolta, amikor átadhat valakinek egy üzenetet, mint egy kis ajándékcsomagot, amit az ő érdekében fogalmazott meg, persze más kérdés, hogy az ajándék eléri-e a célját.”

Összességében nagyon magával ragadott ennek a három léleknek a sorsa és Hiraszaka életéről is szerettem volna több információhoz jutni. Így talán nem is kell csodálkozni azon, hogy túl rövidnek éreztem a történetet és olvastam volna még. Elvégre oly sok ember tér nyugovóra, akiknek a fényképeit összeválogatni oly izgalmas feladat lehet. Egy – egy életmorzsát megosztva velünk, többet mondva ezer szónál. Bámulatos, hogy mennyi emléket, érzést és gondolatot köszönhetünk egy-egy ilyen szívmelengető könyv olvasásának.

Nagyon tetszett, ezt nem is tagadom és várom az író következő művét, amely remélhetőleg hasonló élményt fog okozni nekem.

Nagyon jó szívvel ajánlom bárkinek, aki érdeklődik a témakör iránt vagy éppen kedvét leli egy kis misztikummal kevert, érzelmes történetben.

„Az élet egy utazás, amely során apránként megválunk az emlékeinktől.”

Amennyiben úgy érzed, hogy elmerülnél a kötetben, akkor nem kell mást tenned, mint a Libri weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy

Értékelés: ⭐⭐⭐⭐⭐