„Néha el kell veszíteni valamit, hogy megnyerhess valami mást.”

Ezt a könyvet a Merítés-díj Olvasókör januári kibeszélőjének alkalmából választottam most, bár alapvetően is a radaromon volt. Tavaly már volt szerencsém egy témakörében igen csak hasonló kötethez, szintén a fent említett esemény okán (Bánki Éva – Apjalánya), ahol egy nagyon személyes légkörben teremtettük meg múltunk és jelenünk vonalvezetésén át a regény üzenetét, vallomását. Valami hasonlóra számítok most is, bár ahogy nincs két egyforma történet, úgy beszélgetés sem. A kötet mindazonáltal valami olyan letargiába rántott kezdetben, amit nem igazán éreztem komfortosnak, ezért csak kétszeri nekifutásra tudtam elolvasni.

„Az egyik emlékezet a múltam része, a másik a jelenemé. Az anyám orrából folyó vér jelen, mindig jelen, és talán a jövő is, a fenyegetés. Minden más elmúlik, ez nem múlik el.”

Hogy mire is számítottam? A cím adta magát, nem kellett sokat töprengjek, hogy mi vár majd rám, mindazonáltal a kezdeti rideg narráció pont megfelelt és bizonyos szinten megteremtette az ehhez az utazáshoz szükséges hangulatot, elmélyülést. Ettől függetlenül érzékenyen érintettek a megkeseredett, néhol gúnytól csöpögő szavak, hozzá ragadtak a bőrömhöz és szinte véresre vakartam, míg megértettem, hogy egy család kálváriája csupán a felszíne egy apja-lánya kapcsolat megismerésének. Mégis, akkor mire számítottam?

„Apád csak a férfiaktól elvárható módon viselkedett. A nő megoldja, a férfi megteremti a helyzetet.”

Amikor az Apám meghal regényt olvasom (vagy akár belegondolok), az az érzésem támad, mintha belépnék egy olyan szobába, ahol már a múlt otthagyta sáros lábnyomát, csak még senki sem mert utána feltakarítani, pedig ezek a nyomok mindenkit zavarnak, mégis eltűrik azokat. Nem a halál jelenléte szorítja össze mellkasomat, mind inkább a tudat, hogy elmegy az a felmenő, akinek oly sok mindent el kellene mondani, mégsem történik semmi. Ahogy hanyatlik a test napról napra, úgy halványodik el a remény, hogy a kérdésekre válaszok érkezzenek. Ott maradok megszámlálhatatlan, kissé elmosódott kérdőjellel, amelyek taszítanak, ugyanúgy, mint ahogy a főszereplő sem leli a maga válaszait, hiszen a lehetőségek még adottak, de a bátorságot nem osztogatják két kézzel.

„Ezt a mostani világot, úgy érzem, nem látod át, feladtad, hogy képben legyél. Mint annyi idős ember, visszavonulsz a múltba. Talán ez a döntés az öregedés igazi oka. Hogy elengedted a jelent. Aki nem engedi el a jelent, nem lesz igazán öreg soha, legalábbis nem kerül a fullasztó, elszigetelő fal mögé, amellyel elválasztjuk magunktól a „már nem releváns” embereket.”

Eleinte én is távolságot érzek, mintha a szöveg nem engedne közel magához vagy éppen a szerző bizonytalanságát érezném át, hogy még nem biztos abban, hogy joga van ehhez a történethez. De szép lassan megértem, hogy ez a távolság nem negatív, a szó eredeti jelentésében, hanem egy nézőpont és egy bizonyos védelem is egyetemben. Hiszen a könyv nem kitárulkozik előttem, – pedig kíváncsi kukkolónak titulálom magam helyenként -, hanem óvatosan, szinte szégyenkezve engedi meg magának (nekem) az emlékezést és ettől válik igazán személyessé, emberivé.

„A bűntudat nagyon hatékony üzemanyag. Egy életen át kitart. Te elhárítottad, amikor csak lehetett, nem ismertél el semmilyen bűnt. Ezt szerettem volna örökölni.”

A legnehezebb számomra mégis maga az Apa alakja, mert nem lehet letisztult érzésekkel figyelni jelenlétét, halványodását. Nem lehet „szeretni” tisztán, ahogy gyermek rajong szülőjéért, de elutasítani is képtelennek érzem magam. Ez az ambivalencia fájdalmasan ismerős a számomra: az a fajta kapcsolat, ahol a hiány nem a halállal kezdődik, hanem sokkal korábban. Az elmúlás csak véglegessé teszi azt, ami már addigra is megrepedt és sosem forrt össze.

„Láttam, milyen könnyen lesz valaki gazember vagy hülye a szemedben. Ezért ellenállok. Nem osztom gazemberekre és hülyékre a világot. Mindenkit meg akarok érteni.”

A könyv szerkezete is igen szokatlan, míg a naplószerű bejegyzések enyhe linearitást mutatnak, addig a vonal alatti – szinte megjegyzésnek szánt sorok – a szerző valódi gondolatait mutatják meg, hol a múltban keresve-kutatva, családtagok, barátok említésén keresztül. Máshol pedig egy külsőleg közismert család példaértékű zománca mögött meghúzódó valóság tragikumára tekinthetünk. Hogy mit ad igazán az adott szöveg? Nehéz meghatározni, de azt biztosan állíthatom egy – egy pofon orcánkat érve sem fájdalmasabb, mint a szemünkkel elolvasott sorok által okozott megrázkódtatás.

Ugyanakkor azt gondolom, hogy ez a kötet az élő bizonyíték arra, hogy ez a történet nem csak egy apa haláltusájáról szól, hanem egy nemzedék hallgatásáról is. Arról, hogy igazán most jutottunk el oda, hogy már nem akarunk hősöket, magyarázatokat vagy feloldozást éppen – csak azt, hogy végre le lehessen írni, mi történt. Akkor is, ha fáj. Akkor is, ha megvetést kapunk cserébe. A mély, tiszta levegővétel utáni vágy, már mindennél erősebb.

„Csöndben ülünk egymás mellett. A csönd nem kényelmes, nem abból fakad, hogy szinkronban vagyunk, és akkor is összetartozunk, ha nem váltunk szavakat. A csönd abból fakad, hogy nincs egymásnak mondanivalónk.”

Azt hiszem, hogy számomra elsődlegesen az az élmény marad meg, hogy ideje szégyenérzet nélkül feloldozni magunkat. Akár kapunk válaszokat, akár nem, nekünk is ez az egy életünk van és minden pillanatért felelősek vagyunk. Eddig „éltünk” bűntudattal, megfosztva az igazán tiszta levegőtől, amellyel testünket és lelkünket is tápláljuk nap, mint nap. A múlt már elmúlt, a jövőt még köd lepi, de a jelen az, amiért ennyi ideig kitartottunk. Megérte? Remélem igen. Ugyanakkor ez a regény arra is tanít, hogy hogyan kell elengedni, amit lehet, és arra is, hogy ami megmarad, értékké is válhat számunkra. Van, amit csak hordozni lehet: csendben, figyelmesen, felelősséggel. És talán ebben a tapasztalatban is van valami nagyon emberi: az, hogy nem fordítjuk el a fejünket attól, ami megtörtént, hanem megengedjük magunknak, hogy emlékezzünk, akkor is, ha nincs feloldozás.

„Nem dönthetsz jövendő önmagad helyett, mert nem ismered a jövendő gondolataidat. Mindenki azt gondolja, hogy idáig nem akar eljutni, de amikor mégis eljut idáig, talán nem akar meghalni. Mindig lehet valami jó az életben, egy futó érzés, egy érintés, kapcsolódás. Nem veheted el magadtól ezeket az örömöket.”

A könyvet a Jelenkor Kiadó weboldalán találod meg.

Írta: NiKy