„Tizenegy évesen tudatosult bennem, hogy édesapám skizofrén.”

A fenti idézettel kezdődik eme regény, amely kezdetben egy fiatal fiú narratíváján keresztül vezeti be olvasóját egy két világban mozgó történetbe. Mike Buda elsőkönyves szerző, aki álmodott egy merész koncepciót, hozzáadott egy nagyon is valós és rendkívül szerteágazó betegséget, ezt meghintette egy adag dark fantasy körítéssel és némi gondolkodnivalóval egyaránt. Ha ezt a sok összetevőt megkeverjük, akkor valóban A fény árnyékában című regényt vettük kézbe, amely 2025-ben jelent meg a Holnap Magazinnál. Én a szerző megkeresésére olvashattam el a könyvet, amelyet itt is szeretnék megköszönni.

„Minden kornak, korszaknak megvannak az emberei, és mi ahhoz a korhoz tartoztunk, annak voltunk a szülöttei. Ám mint kiderült, édesapám egy másik világnak is.”

Nagyon sokat gondolkodtam a történeten és számos oldalról közelítettem meg a témát. Az első, amelyet kiemelnék a skizofrénia fogalma, ugyanis nagyon sokan tévedésként összekeverik egy másik betegséggel. A skizofrénia egy súlyos, krónikus pszichiátriai betegség, amelyben az ember gondolkodása, érzékelése, érzelmei és a valósághoz való kapcsolata sérül. Nem „többszörös személyiség”, ahogy sokszor tévesen mondják, hanem egy valóságtorzító állapot. Átlagban három szempontból figyelhető meg egy beteg. Az első pozitívnak mondható (a valósághoz hozzáadódó) hallucinációk – leggyakrabban hanghallások -, téveszmék – hamis, de a beteg számára teljesen igaznak érzett hiedelmek – és gondolkodási zavarok – ilyen például a logikátlan gondolatok -, hogy csak a főbb jellemzőket említsem. Ezen kívül beszélünk negatív tünetekről, ilyen például az érzelmi elsivárosodás, és kognitív tünetekről, mint például a nehézségek a koncentrációban, emlékezésben.

„Az elkövetkező években sok minden történt, de ami örökké tartó emléket hagyott bennem, az volt, amikor apukámat először vitték el az Országos Elme- és Ideggyógyintézetbe. Az emberek Lipótmezőnek vagy Hárshegynek hívták, én pedig gyerekként is tudtam, hogy ott van a bolondok háza.”

Miért is volt fontos a fenti fogalom kicsit részletesebb ismertetése? Nos, ennek a könyvnek alappillére, hiszen egy skizofréniában szenvedő édesapa mesél tinédzser fiának. A szülő fantasztikus képzelőereje által egy olyan világba csöppenünk, ahol népek harcolnak egymással, uralkodók sorsa pecsételődik meg. Acél csattan acéllal és csak a legbátrabbak élik túl ezeket a zord körülményeket. Nagyon sok szereplővel kooperál az író, akiknek fontos célt tűzött ki. A könyv első fele tulajdonképpen ezeknek a személyeknek a memorizálásával telt, hiszen szokatlan nevekkel, népcsoportokkal kell felvenni a kontaktust és megérteni, hogy aktuálisan ki az ellenség és ki a szövetséges.

„A Hárshegyen egyszer voltam. Nincs sok emlékem, csak nem túl szívderítő képfoszlányok és érzések. Úgy rémlik, sárga színű, többszintes épület volt, néhol lengő üvegajtókkal, tágas belső terekkel, és valahogy komorság, nyomorúság áradt a falakból.”

Érdekes módon gyorsan pörgő, cselekményközpontú írásnak gondolom ezt a történetet. Sokszor csak kapkodtam a fejem, hogy ki kivel van, és milyen célt szolgál ebben a regényben. Talán kicsit túl is pörögjük magunkat olvasás közben, így akinek a gyomra ezt nem bírja, az lassabban adagolva haladjon előre.

Úgy érzem, hogy egy nagyon mély érzésű alkotóval van dolgom, ezt a regényéből könnyen leszűrtem, ugyanakkor a kevesebb néha több alapon érdemesebb lett volna kicsit lassítani a tempón és több leírással, karakterábrázolással színesíteni a lapokat. Túl gyorsan haladunk és néhol úgy éreztem, minden apró részletet meg szeretne mutatni az író, amely bizonyos szinten inkább elvesz a regény élvezhetőségéből.

„Kevésbé számít, milyen fegyverrel harcolunk, ahhoz képest, mint hogy ki forgatja. Soha ne becsüljétek le az ellenfeleteket, sem azt, amit a kezében tart, mert lehet, hogy mestere annak a fegyvernek. Sokkal inkább, mint ti a sajátotoknak.”

Ha kedvenc karaktert kellene választanom, akkor számomra Erka lett ez a személy. Ugyanis az ő sorsa a könyvben nem egyszerű tragédia, hanem szimbolikus átlépés: ő testesíti meg a hidat a két világ között. És ebben a személyben összpontosul számomra a hit, hogy a valóság nem kizárólag az, amit érzékelünk. Különleges és egyedi a számomra alakja és még sokáig velem lesz lélekben, úgy érzem.

Összességében a regény hozza az elsőkönyves szerzőkre átlagban jellemző apróbb hibákat, gondolok itt némi logikátlanságra, túlírtságra, ugyanakkor el kell ismernem, hogy nagyon bátor és mély témakört választott központi elemének. Kedvelem az olyan alkotásokat, ahol egy mélyebb lélektani utazásra hívnak meg és bizonyos szinten hagynak magamra, hogy a gondolataimmal, érzéseimmel érzékeljem igazán a történet hátterében meghúzódó igazságokat.

Elsődlegesen a dark fantasy kedvelők szíves figyelmébe ajánlanám, bár ebben az esetben egy mély lélektani utazásra is jegyet vált minden kedves érdeklődő. Ha megengedtek egy jó tanácsot, ne egy nekifutásra olvassátok ki, hanem kicsit időzzetek el ebben a világban, meglátjátok a végére egész másképpen néztek magatokra és a környezetetekre egyaránt.

„(…) a vak hit a legveszedelmesebb a világon.”

Amennyiben úgy érzed, hogy elolvasnád a könyvet, akkor nem kell mást tenned, mint a Holnap Magazin weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy