„Az előre nem látható elől nem lehet elmenekülni. Egyik napról a másikra élünk.”

Egy szemlélődő vagyok a saját életemben. Kinyitok ajtókat, ablakokat, ezzel is huzatot idézve elő, de amikor már túl nagy a légáramlat, szaladok bezárkózni és hagyni, hogy a saját levegőmet szívja el valaki. De ki? Én volnék az a test, aki ki-belélegzik, mégsem vagyok tudatában ennek. Mindennap felkelek, elvégzem a napi rutinjaimat és várom, hogy az Élet végre meglátogasson engem is. Már volt a barátaimnál és mindenféle jót ajándékozott nekik. Az egyik barátnőm minap mesélte, hogy hosszú évek próbálkozása után gyermekáldás elébe néznek. Egy másik nem is olyan régen arról áradozott, hogy hamarosan férjhez megy és ez volt a nagy álma, hogy valakinek a nevét viselje, eltörölve azt, amelyet szintén ajándékba kapott még születésekor, de hát úgy se szerette. Náluk már járt az Élet, igaz, nem maradt sokáig, csupán talán egy tea erejéig, de annyi mindent hozott. Persze némi figyelmeztetés is járt az ajándékok mellé, hiszen olyan szavak kerületek elő, mint a felelősség, transzgenerációs örökség, szorongás és elhízás. Súlyos szavak, a nők számára a Rémálom látogatásakor kapott terhek, ezért őt érdekes módon senki sem várja, igaz, jön magától is. Ezeket én jól ismerem, pedig egyik sem látogatott meg. Most is kinyitok egy ajtót, várva, hátha a küszöbömön Te leszel.

„Hiába próbálom élettel megtölteni a helyet. Minden héten szatyornyi könyvet hozok otthonról, hogy felrakjam őket a polcra.”

Jhumpa Lahiri (1967) amerikai szerző, aki jelenleg Olaszországban él. Pulitzer-díjas és Booker-rövidlistás író, akinek negyedik regényeként, Amerre járok címmel 2023-ban a Park Kiadónál jelent meg könyve. Ebben a történetben egy negyvenes éveiben járó, magányos életet élő nő élettöredékeibe pillanthattam be, aki negyvenöt apró mozaikdarabkát terít ki az olvas elé. Olvashattam múltról és jelenről, magányról és elmagányosodásról, egy hideg verembe szorult édesapáról és egy némán üvöltő édesanyáról. Szeretőkről, barátokról, vágyakról és el nem mesélt álmokról. Ki-belépkedtem a főszereplővel ezekben a jelenetekben, mint egy színházi darabban, ahol a narrátor valahol mélyről szól. A hang néhol vágyakozó, máskor dühös vagy éppen szorongó, de sosem boldog igazán. Néhol nevetünk örömtelenül és sírunk könnyek nélkül. Ez lenne az élet csupán?

„Azt mondja, a magány hiány és semmi más. Nincs értelme vitatkozni vele, mert vak azokra az apró örömökre, amelyet a magányom lehetővé tesz.”

Bevallom őszintén, hogy eleinte idegenkedtem ettől a nőtől, mert bár korban megegyezünk, de azért, hála égnek, akadnak eltérések bőven köztünk. Ugyanakkor valamiben nagyon is hasonlítunk, ami első felismerésre dühöt idézet elő bennem. Én is várok az Életre, de nem igazán akar erre járni. Pedig itt is van tea bőven, kávé, amilyen fajtát csak szeretne, de a várakozás kezd nyomasztóvá válni és talán kissé túl sok könyvet teszek fel én magam is a polcra, gondolván, amíg érkezik, addig az időt eltöltöm olvasással. És persze teszem is örömmel, néha dühösen, máskor üres, de már kissé fakult lelkem vásznával, ám az új Hold hajnalán, eső áztatta földön, ismét erőre kapva kinyitom az ablakomat, ajtómat, hogy legalább a Szél eljöhessen.

„A gondolat, hogy pénzt költök, hogy veszek magamnak valami szép, de fölösleges holmit, mindig nyomasztott.”

Erre a regényre ez az általam írt vers a válaszom:

„Most már nem állok ellen, elfogadom sorsomat,
Nincs erőm sem kinyitni, sem becsukni ajtómat.
Ha be akarsz jönni, tedd meg hívás nélkül és
kérlek, ébressz fel, amikor eljön az idő.

A bőröndöm tele pakolva, áll a bejárat mellett,
ha menni kell, már csak felemelni kelljen.
Nincs megbánás bennem többé, ezek a falak börtönöm őrei,
ám egyszer én is szabadulni fogok innét.

Hogy lesz-e útitársam a magányon kívül?
Nem tudom, de, hogy őszinte legyek,
már nem vágyakozom. Kinyitom a lelkem és,
mint egy szabad madár, várom a Szelet,
ekkor észreveszem, hogy az Élet megérkezett.”

Most már elismerem, hogy minden heves érzésem valós és igaz. Olyan ellenreakció, amit magam sem szívesen ismerek el, de mégis felvállalom. A regény nagyon szépen visszaadja egy egyedülálló nő kálváriáját az Élettel. Hogy mi vár rá az út végén… fedezd fel!

Nagyon jószívvel ajánlom, hogy legalább egyszer vedd kézbe, mert hiszem, hogy sok mindent meg fogsz érteni általa.

„Én erős nő akarok lenni, független, mint te.
Ugyanezt mondhatnám én is neki. De inkább nem mondok semmit.”

Amennyiben úgy érzed, hogy tennél vele egy próbált, akkor nem kell mást tenned, mint a Park Kiadó weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy