„[…] nem könnyű elpusztítani, amit az ember magában, legbelül hordoz.”

Az otthon fogalma, számotokra mit jelent? Egy helység, ahol leéled az életed javát vagy ott vagy otthon, ahol a szeretteid élnek? Nehéz ezekre a kérdésekre őszintén felelni és talán az évek alatt változik is az erről kialakított nézőpont, ám bárhova is essen ez a fókusz, a szívünk és lelkünk egy darabkáját otthagyjuk.

Layla Martínez (1987) spanyol származású író, újságíró, aki Szú című debütáló kisregényében egy részben igaz történetet elevenít meg a lapokon. A regény fókusza elsődlegesen a nőkre helyeződik, jobban mondva négy generáció asszonyaira. Hazánkban 2024-ben a Jelenkor Kiadónál jelent meg Várnai Gina fordításában.

„Ahogy átléptem a küszöböt, a ház rám vetette magát.”

Ezzel a rövid, de annál velősebb mondattal kezdődik a regény, amely egy kissé elmaradott faluban élőkről, valamint egy családról mesél. Ebben a kis, zárt közösségben fellelhető mindaz a hagyomány, amely általánosításként jellemezni szokta az ilyen peremvidéki környezetben élőket. Gondolok itt mindjárt a kisebb lélekszám okozta belterjességre, amely automatikusan közeli ismeretségeket eredményez, a babonák és pletykák fontosságára vagy éppen a rosszindulatból, féltékenységből, akár félelemből eredő, ártó szándékokra, tettekre. A falu szélén él egy csonka család, jelen esetben egy nagymama és a leány unokája. Kiközösítettként nincs könnyű dolguk a mindennapi életben és erre rátesz egy lapáttal egy nemrégen történt tragédia is. A nagymama mindent látó szemével, mély, hallgatag bölcseletével egy modernkori javasasszonynak felel meg, míg unokája a maga fiatal, lázadó lelkével gyötri nagyszülőjét. A két nő között ellentét feszül, mind a generációs eltérés, mind a család súlyos terhekkel szabdalt múltjának okán, és igyekeznek túlélni mind a falusiak bántó viselkedését, mind egy helybeli gazdag család megalázó bánásmódját. Mert mi történhetett ott, ahol a madár se száll le szívesen? Mitől is olyan súlyos még lélegzetet is venni?

„A zokogás nem hallatszott el a házunkig, ebbe a porfészekbe amúgy se ér el semmi. Kivéve a holtakat persze, akik a küszöbig vonszolják a bánatukat, aztán belecsimpaszkodnak az ajtóba, a falakba, a polcokba, a hajunkba, a bokánkba, mindenbe, amit találnak. Élő ember nem teszi be ide a lábát, csak ha kérni jön, esetleg, ha el akar vinni minket, vagy ha a szükség meg a sóvárgás idehozza lóháton.”

És ott a ház, a maga sötétségével. Dühös árnyékaival sustorog, karmol, tépi a ruhák szegélyét, és aki oda beteszi a lábát, majdan vére hullik a padlóra, örökké foglya – vendége – marad. Az otthon a mély szeretet oltalmával kecsegtet, de a ház él velünk együtt, szívja be örömünket és bánatunkat és az elhunytak könnyeivel csillapítja mérhetetlen szomját. Soha nem csupán üres falak, amit kényünk-kedvünk szerint alakítunk, mind inkább családtag, akit ha megbántunk, egy életre lekötelezettjei leszünk.

„Az öregasszonynak igaza van, mikor azt mondja, ebben a házban bekebelez minket a harag, de nem azért, mert valamiféle rendellenességgel születtünk, hanem később torzulunk el, fogcsikorgatva, szépen, lassan.”

Nem tagadom, hogy nagyon elégedett vagyok, sőt mi több, imádtam olvasni ezt a történetet. Nagyon szeretem a mágikus realizmus műfaját és kimondottan kedvemre való a kissé horrorhoz közelítő elemek összemosása a valósággal. Ebben a történetben egy ház és a benne élők sorsára fókuszálunk, miközben kitör a spanyol polgárháború és tulajdonképpen onnantól kezdve az otthon fogalma megváltozik. Az árnyak egyre többen és többen lesznek és a nők sorsa onnantól kezdve megpecsételődik, hiszen ki annak a vérvonalnak szülötte, annak egész életében azon falak nyújtják a védelmet és a fenyegetést egyetemben.

„Ezért gyűlöli titokban sok anya a gyerekét, ezért fertőzzük meg a lányainkat mi is ebben a házban, mert irtózunk mindentől, ami saját magunkra emlékeztet.”

Bár az elmondások alapján első regénye volt a szerzőnek, mégis úgy éreztem, hogy ez egy sokadik, „bejáratott” történet. Szinte borzongtam, ahogy fejezetenként ismertem meg egy-egy nő sorsát és értettem meg, hogy tulajdonképpen szegénynek lenni mit is jelent valójában és hogy az asszonyi sorsok mennyire hasonlóak még akkor is, ha nem egy társadalmi réteghez tartoznak éppen. Minden azon múlik, hogy kinek milyen társ jut az életében, mert ahol az erőszak felüti a fejét, ott csak a néma sikolyok és könnyek adják a csend aláfestő zenéjét.

„A folyosóról eltűnt a köd, csak a harag és a szánalom maradt a falakhoz és a padhoz tapadva, akár egy var a seben.”

Összességében úgy érzem, hogy nagy kedvencre leltem ezzel az olvasmányommal és kimondottan hálás vagyok az írónak, hogy ilyen bátran, rendkívül igényes szóhasználattal, mégis fájdalmasan őszintén meg merte mutatni családja múltjának egy mozaik részletét, amelyet kiszínezett a maga képzeletével, és mint egy ajándékot, amely bordó bársonyba van becsomagolva, adta át nekem, nekünk és mindenkinek, aki szereti a különlegesebb világú regényeket.

„[…] nincs igazság halál nélkül, és nincs halál vezeklés nélkül.”

Amennyiben úgy érzed, hogy szívesen kézbe vennéd a könyvet, akkor nem kell mást tenned, mint a Libri weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy