„Minden egyes búcsú, minden egyes elutazás megemészthetetlen, hiszen magában hordozza annak lehetőségét, hogy az illető soha az életben nem jön vissza.”

A Holokauszt témaköre kiapadhatatlan ihlet forrása a szerzőknek, történet mesélőknek. Az elmúlt években csak jómagam több tucat ilyen írást vettem kézbe, amelyek hol az áldozat szemszögéből, hol az elkövetők oldaláról tárták fel a genocídium sötét korszakát. A mostani olvasmányom némiképpen más szemszögből vizsgálja a fent említett tematikát, ámbár nem egyedülálló abban a tekintetben, hogy a transzgenerációs örökség szegmenséből közelít hozzá. Hogy milyen örökséget kapunk egy traumatizált felmenőtől, az szinte borítékolható, úgy gondolom, ám főhősünk esetében egy teljesen új oldal mutatkozik meg az olvasók előtt.

Seres László (1963) újságíró, publicista, író. Munkásságáról nem sokat tudtam eleddig, ám a mostani írása nagyon meggyőző volt a számomra.

Seres László – Láger sztornó című kisregénye 2022-ben jelent meg a Scolar Kiadó gondozásában. Őszintén szólva számomra a Merítés-díj Széppróza listája miatt vált érdekessé, ugyanis lassan három éve figyelem az aktuálisan felkerülő köteteket, amelyek közül  sokat meg is vásárolok, illetve el is olvasok. Ennek elsődlegesen a saját szórakoztatásom a célja, ámbár az is igaz, hogy szeretek képben lenni a hazai széppróza újdonságaival is. Ami megfogó volt a kisregény kapcsán, az a borító lényegre törő világa. A hideg futkos a hátamon, ha meglátom a szögesdrótot, de tény, sokáig nem volt egyértelmű a számomra, hogy miért ekkora jelentőségű a rajta látható szám… most már értem.

A regény középpontjában egy másodgenerációs leszármazott, András áll, aki önterápia kapcsán ellátogat édesanyja legsötétebb álmainak helyszínére, Auschwitzba. A háború lezárását követően üresen tátongó haláltábor azóta rekonstruált mauzóleummá nőtte ki magát, amely csak úgy vonzza a kíváncsi turistákat. Egy ilyen csoporttal érkezik a helyszínre András is, hogy egy kis cselt elkövetve, bezárja magát pár napra a kiüresedett épületegyüttesbe. A helyszín hamarosan felújításra kerül, és ezáltal el van zárva a külvilágtól, így bőven van ideje számot vetni múltjával, jelenével és bizonyos szinten saját démonaival is. Ezen a terápián a terapeuta maga a halál övezete, a beteg pedig egy meggyötört lélek, aki akaratlanul is vált saját felmenőinek áldozatává. Hogy mennyi ebből az örökölt sors és mennyi a saját traumából fakadó vesztesség, olybá tűnik mindegy is, csak az számít, hogy vajon képes lesz –e elérni célját úgy, hogy éhen se haljon és bele se őrüljön a magány csalfa hívásába.

„A másik, hogy észreveszem: anyámhoz hasonlóan mindig magyarázkodom. El kell helyeznem, igazolnom kell magam, szavakkal, vagy sem, de meg kell világítanom adott döntésem pontos miértjét, jóindulati bónuszt szerezve egy ismeretlennél, mintha a létem önmagában nem jogosítana fel szinte semmire.”

A történet több idősíkon mozgó le és elszámolás mindazon eseményekkel, amelyek a főszereplővel közvetve és közvetlenül megélt élményeken alapulnak. A napok teltével és az emlékekkel folyamatosan küzdve ismerhetjük meg egy fájdalmakkal teli élet apró mozzanatait, ahol az édesanya hordozza magában a múlt kegyetlenségeit, míg fia akaratlanul is társává válik a tehercipelés tekintetében. A súly minden évvel, hónappal, nappal és órával növekszik, és soha nem akar enyhülni. Hogy kinek is éljük az életét, már sokszor felismerhetetlen, ahogy az is, hiába menekülünk, végül mindig elveszünk.

„Állítólag 14 generáción át is tovább­ adható egy genetikai emlék, ami azt jelenti, hogy ezer év után is előjöhet valami közel­keleti ősöm stresszes hétvégéje.”

Őszintén szólva sokáig forgattam ezt az alig 184 oldalas kisregényt, hiszen hol nagyon mélyre rántott, hol kiborított azzal a sok maszlaggal, amit körítésnek szánt az író. Persze, amit elsőre sületlenségnek gondoltam, végül értelmét nyerte, ám amíg eljutottam erre a pontra, többször is félre kellett, hogy tegyem, mert nagyon felbosszantott. A szürreális képek pl. internet egy kihalt haláltáborban, vagy az ételkiszállítás stb. – elnézést a spoiler miatt, ám magyarázatra volt szükség – rendre kizökkentett mély, zord gondolataimból.

„Milyen fogalmatlanság lehetett úgy felnőnöm, hogy a lelki gettólét minden rezdülését ismertem, miközben sokáig fogalmam sem volt arról, min mentek keresztül anyáék? Hogyan működhet párhuzamosan, a létezés egyazon dimenziójában a totális ismeretátadás és a teljes elhallgatás.”

Ennek a regénynek a maga bizarr hatása elsődlegesen abban nyilvánul meg, hogy nagyon mai, talán pár évre visszamenőlegesen megtörtént eseményekről is említést tesz, sőt, párhuzamot állít az akkori fajirtás és a mostani idősíkban történtek között. Mert igen, lényegében most is történnek hasonló háborúk vagy éppen csendes, de szervezett gyilkosságok. Az, hogy mi milyen mértékben foglalkozunk vele, már más kérdés. Úgy gondolom, hogy ezek a tragédiák sokunk számára egy pár perces meghökkenést okoz, de aztán visszatérünk a napi rutinhoz és végül el is felejtjük az egészet.

„Életünk legkomolyabb traumái fontos dolgokat taníthatnak nekünk” – jó, ezzel talán kezdhetünk valamit. De hogyan, ha egyelőre azt se tudom, hol kezdődik az én traumám, és hol ér véget az, ami bennem van ugyan, de egyáltalán nem az én traumám, és emiatt mintha időnként valaki más életét élném, sőt mások helyett élnék? És ha mindez a múltban történt, márpedig ott történt, miért élek vele folyamatos jelenben?”

Amit kimondottan érdekesnek találtam, az abban a párhuzamban fedezhető fel, amelyben András a genocídium és a saját múltjában átélt iskolai bullying közötti határt feszegeti, miszerint egy társadalmi szinten működő vagy éppen egy kis közegben nyílt titokként kezelt megaláztatás, verbális és nonverbális bántalmazás szinte egymásból adódik, hiszen a gyermek azt a viselkedésformát viszi tovább többnyire, amelyet lát vagy hall az otthon zárt falain belül akaratlanul is. Ebben a fajta mini rekonstrukcióban ismerhető fel a legkönnyebben az a fajta örökségünk, amely elvezet egy általam hit elgondoláshoz. A szabadság, mint fogalom, nemes és örök vágy, még akkor is, ha életünkről szabadon dönthetünk, ám a transzgenerációs örökségünk által akár születésünktől adódóan cipelhetünk egy terhet. Ettől megszabadulni nagyon nehéz és kitartás szükségeltetik hozzá, ahogy Andrást is vehetjük példának, hiszen pont ezen a folyamaton megy keresztül éppen.

„Anya mindig aggódott – ez nem is kifejezés: az aggódást lelkem szervezett gyarmatosításának eszközévé fejlesztette.”

Összességében egy nagyon erős és bátor megközelítést olvashattam arról, hogy milyen terhet von maga után a Holokauszt a túlélők és leszármazottaik tekintetében, valamint egy kijózanító szemlélettel szembesíti az olvasót, hogy mi zajlik a világunkban éppen. Számomra elég rémísztő volt csak a gondolattal is eljátszani, így nagyon tudom értékelni a szerző merészségét. És nagy igazságnak gondolom a következő mondatot: „Életünk legkomolyabb traumái fontos dolgokat taníthatnak nekünk.”

Hogy kinek ajánlom? Nagyon jó kérdés, mert alapvetően mindenkit érdekelhet valamilyen formában ez a kötet, ám úgy gondolom, hogy elsődlegesen azok fogják érteni és értékelni, akik érdeklődnek a tematika iránt vagy foglalkoztatják a transzgenerációs örökségünk.

„[…] a népirtáshoz sokkal inkább közöny kell, mint közvetlen düh […]”.

Amennyiben elolvasnád a könyvet, nem kell mást tenned, mint a Scolar Kiadó weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy