„Ámíthatnám magam, elhihetném, hogy szép vagyok, mint a szépasszonyok, akiket megnéznek a férfiak, mert engem aztán tényleg meg-néznek. De én tudom, nem szépség dolga, másról van itt szó, egészen másról, például az észről.”

Emlékszem egy tinédzser lányra, aki egy éjszaka nem tudott aludni és a tévé csatornáit „lapozta” egyre, hogy valami olyan műsorra leljen, amelynek halk duruzsolása elandalítja és álomba kíséri. Ám egy német csatornán felfedezett egy akkor kezdődő filmet, ahol egy fehérbőrű leány egy komp korlátjának támaszkodik, és a tájat szemléli. A leány külsőleg nagyon bohókás személyiséget tükrözött, hiszen csillogó cipőt, egyszerű, elnyűtt selyemruhát egy sötét színű övvel összefogva és ezt kiegészítve egy férfikalapot viselt. Haja két oldalt, lazán fonatba kötötte, mint aki egy könnyed, kissé hanyag eleganciát képviselne. Tekintete vihar volt a csöndben, a nyugodt táj halk háborúja az élőkkel. Majd megjelent egy ázsiai vonásokat tükröző arc, egy fiatal férfi, aki kissé remegő kézzel gyújtott cigarettára és beszélgetést kezdeményezett ezzel a fiatal leánykával.

A fenti tinédzser én voltam egy nehéz időszakomban. Akkor éjjel, ahogy várni lehetett, semmit sem aludtam jóformán, mert végignéztem a filmet és később felhevült lelkem nem hagyott békét nekem. Akkor még nem tudtam, hogy később mekkora hatással is fog bírni szemléletemre ez a másfél órás film. Közel tíz év elteltével ismét felfedeztem ezt a filmet, pedig akkor már magam mögött hagytam a kábeltévét és más semmitmondó műsorokat sugárzó eszközöket, csupán a számítógép és telefonok maradtak meg az életemben. Ez a „találkozás” felhozta bennem annak az éjszakának emlékét és nyughatatlanná váltam. Lázasan égett bennem a vágy, hogy újra lássam és megértsem ennek az űzöttségnek a  valós természetét. Végül egy kedves barátomtól megkaptam ajándékba a filmet, amelyet azóta számtalanszor megnéztem. Azt hittem, hogy idővel megunom, mint annyi mást is, de az eltelt években csak még közelebb engedtem a szívemhez, lelkemhez. Azóta megtudtam, hogy a mozivászonra került film egy könyv alapjaiból merítkezett, amely valós eseményeket dolgozott fel. Ennek apropóján tavaly addig kutakodtam, míg végül egy antikvár boltban meg tudtam vásárolni a könyvet.

„Olyan szoba ez az én történetem, amelynek küszöbétől csönd a törvény.”

Marguerite Duras (1914. április 4. Francia-Indokína – 1996. március 3. Franciaország) francia származású írónő, filmrendező, forgatókönyvíró. 1944-ben jelent meg első regénye , A nyugodt élet, amelyet számos más műve követett. Alkotásaira jellemző egy bizony elmagányosodás érzése, amely az örök útkeresést és a közösséghez való tartozást jeleníti meg. A filmvilágban is számos díjat nyert el, amelyek közül az egyik legismertebb a Szerelmem, Hirosima (1959) című forgatókönyve, amelyet Alain Resnais vitt filmre.

Marguerite Duras – A szerető című kisregénye 1987-ben jelent meg az Európa Kiadó gondozásában.

A könyv a szerző visszaemlékezésével indít és tulajdonképpen egész idő alatt eme gondolatok narratíváján keresztül ismerhetjük meg az eseményeket, karaktereket. A történet középpontjában egy 15 éves lányka kerül, aki egy iskolaigazgató lányaként éli a szürke hétköznapokat. Két bátyja iránti ambivalens kapcsolata határozza meg a család és a kötődés fogalmát, hiszen a két idősebbik testvér közötti ellentétek, harcok és gyűlölködések között őrlődve, csupán édesanyja ingadozó szemlélete „enyhítheti” a kialakult feszültséget. Egyik indokínai útja alkalmával, amelyet az iskolába való visszatérése miatt tesz meg, megismerkedik egy kínai férfival, aki később a szeretőjévé válik. A kettőjük kapcsolatáról, a szeretetlen szeretővé válásról, a női lélek bimbózásáról és egy család széthullásáról is szól ez a történet.

„Pedig úgy rémlik, figyelmeztettek rá, hogyan ostromol minket az idő, hogy sokszor épp akkor sújt le ránk, amikor még ki se léptünk az élet legszebb, legünnepeltebb időszakából.”

Azt gondolhatnánk, hogy egy alig 129 oldalas regény csak elemeiben tudja megmutatni az 1920-1930-as évek Francia-Indokínáját, az ott élő emberek életét és szemléletét, valamint egy fiatal „idegen” lány őrlődését a kötelességek és a vágyak elnyomásában. A kötet számos párhuzamot állít az olvasó elé, hiszen az élet és az elmúlás, a szépség és szörnyeteg kissé torz tükrén át, a fény és sötétség ellentétjeiben szenvedünk, hol kissé mámorosan a kielégített test sikamlós részleteiben, hol a kegyetlen valóság meglátásban, amely minden oldalról tükröt tart bármerre is fordulunk.

„Mindig tévedésnek tartottam, ha a nők önmagukat büntetik a nők iránti kötelesség elmulasztásáért. A vágyat senki se tudja magához édesgetni. Vagy megvan a nőben, ami kiváltja, vagy nem. Vagy ott vibrált már az első tekintetben, vagy sohase létezett. Vagy azonnal érezzük a szexuális érdeklődést, vagy nem érzünk semmit.”

A regény nagyon szépen megmutatja, hogy tulajdonképpen egy leszámolásról olvashatnak az érdeklődők. Ez az elszámolás egy titokról rántja le a leplet, amelyet maga az írónő fed fel a világ előtt. Egy szinte még gyermeki kinézettű, de koravén lelkű szépség bimbózásáról egy nála tizenkét évvel idősebb férfival, aki a szerelmet nyújtja, de a fogadtatás igen kegyetlen a maga nemében. Ahogy a fiatal lány bánik a férfival és használja testét, szerelmét csupán annak a letükröződése, hogy a két bátyja közötti ellentétek mit alakítottak ki benne az évek alatt. Az idősebbik testvér iránti gyűlölete és a fiatalabbik fiútestvér tragédiáját követve végül elengedi ezt a közeget és visszatér Franciaország vidékeire, de soha nem feledi a mézszínű bőr csillogását, a lágy kezek simogatását és az édes csókok mérgét, amely egy másik életben talán az örök szerelem lehetett volna számára.

„Az ilyesmire figyelmeztetni kellene az embereket. Tudatni kellene velük, hogy a halhatatlanság halandó, hogy bármikor meghalhat, hiszen már volt rá eset, és lesz a jövőben is. Hogy a halhatatlanság sohasem ad jelt magáról, hogy végtelenül alattomos. Hogy sohasem a részletekben él, hanem az elvben. Hogy némelyek magukba rejthetik a jelenlétét, de csak ha fogalmuk sincs róla, hogy magukba rejtették. Hogy némelyek felfedezhetik a jelenlétét másokban, de csak ha nincsenek tudatában, hogy felfedezték. Hogy az élet csak addig halhatatlan, amíg a halhatatlanság eleven, amíg életben van. Hogy a halhatatlanság nem hosszabb-rövidebb idő kérdése, nem halhatatlanság kérdése, hanem valami másé, amiről senki sem vesz tudomást. Az az állítás, hogy a halhatatlanságnak nincsen se kezdete, se vége, éppen olyan hamis, mint az, hogy a lélekkel kezdődik és végződik. Nézzék a sivatag meddő homokját, a halott gyermektesteket, nem arra tart a halhatatlanság, hanem megáll, és megkerüli őket.”

Nagyon nehéz szavakba önteni mindazt az érzést, amely jelen pillanatban bennem örvénylik. Anno azt hittem, hogy ez a nyers testiség, amely a filmkockákon megjelent rabolta el a lelkemet, hiszen akkoriban vajmi keveset tudtam a testi szerelemről. Később, ahogy az évek elteltek és én magam is megtapasztaltam a fent leírtakat, még inkább rajongtam ezért a történetért, de addigra már tudatosabbá vált, hogy egy olyan tiltott szerelem fogott meg, amely elsöpört társadalmi korlátokat, éveket, amelyek két vágyakozó közötti szakadékot jelentettek és egy mély szerelmet, amelynek felszínén a tűz elemésztő lángjai mindenkit elemésztettek, aki csak a közelébe ért. És szembesültem azzal a ténnyel is, hogy saját ideálom is visszatükröződött, hiszen már az első megtekintés alkalmával is tudattalanul ittam magamba a részleteket. Azóta eltelt jó pár év, de ez a tűz ugyanolyan hévvel ég bennem és most, hogy kézbe vettem a könyvet, csak olaj lett erre a forróságra.

Határozottan állítom, hogy ebben a történetben számos olyan elem megtalálható, amely a maga fájdalmas valóságában emeli fel az olvasó lelkét. Ha elengedjük a testiség kérdését – bár szerintem ez is éke ennek a folyamatnak – akkor megérthetjük, hogy egy bizonyos szegmensben önmagunkat véljük felfedezni akaratlanul is.

„Tudom, hogy nem a ruhától függ, hogy a nők szépek-e, nem is az ápoltságtól, nem a piperecikkek vagy a cicomák árától, ritkaságától. Már sejtem, hogy máshol a rejtély nyitja. De hogy hol, még nem tudom. Csak azt, hogy nem ott, ahol a nők hiszik.”

Számomra ez a regény egy örök kedvencé vált, bár ennek megvolt az esélye, hiszen a filmet is nagyon szeretem. Ezért úgy döntöttem, hogy évente egyszer időt fogok szakítani rá és újra elolvasom, megnézem. Ilyenkor elsiratom a múlt egy darabját és megerősítem a jelenem pillanatát. Hiszek abban, hogy egy regény sokat tud formálni rajtunk és tudom, hogy aki engedi, nagyon sokat nyerhet általa.

„Az írás akkoriban még erkölcsi tett volt. Ma már, azt hiszem, legtöbbször nincs semmi értéke. Ennek néha tudatában is vagyok: ha már mindent összevéve, nem a hiúság hajt minket, nem ér az írás egy fabatkát sem. Attól fogva, hogy a dolgokat már nem lehet minden egyes alkalommal, egyetlen, lényegénél fogva meghatározhatatlan egésszé egybefoglalni, az írás csak önreklám, semmi más.”

Ha teheted, akkor egyszer vedd kézbe ezt a könyvet, mert sok olyan üzenetet ad át, amely elgondolkodtat és bizonyos szinten a megítélésről is tükröt tart eléd. A világ bár sokat változott, mégis úgy gondolom, hogy a társadalmi korlátok és ítéletek még a régiek, lehet azt írni ez nem igaz, de erre csak annyit írhatok, hogy nyisd ki a szemed, füled és lásd, halld, mi folyik körülötted!

„Itt is, ott is ugyanaz a szánalom, ugyanaz a segélykérő hang, ugyanaz a korlátolt ítélőképesség, ugyanaz a, mondjuk ki, babonás hit, hogy az egyéni problémáknak igenis lehet politikai megoldásuk.”

A könyvet nem könnyű megtalálni, de érdemes a Libri oldalán kalandozni.

Írta: NiKy