„Mindenkinek joga van a fejlődésre, arra, hogy megváltoztassa a véleményét.”
Nagyon kedvelem azon könyveket, amelyek a maguk összetettségükben, minden téren megtalálják a lelkemhez vezető utat. Gondolok itt mindjárt a könnyedségre, amelyet többnyire a humoros, laza stílussal lehet elérni vagy éppen az emellett megjelenő komolyabb témakörökre, amelyek meghatározzák a regényt, ellenben nem nyomják le annyira a hangulatot, hogy utána úgy érezzem magam, mint egy kifacsart citrom.
Sokszor tűnhet úgy, hogy egy ifjúsági regény nem hozhatja a fent említett komplex hatást, pedig ez egy nagy tévedés, minden az adott alkotón múlik, elvégre a lelkéből is kapunk egy bizonyos szegmenst. Hiszem, hogy ezek a kiadványok korosztálytól függetlenül is szórakoztatnak és tanítanak egyaránt, erre pedig kiváló példa a mostani olvasmányom.
Marie Pavlenko (1974. szeptember 30.) francia származású író, újságíró. Kicsivel több, mint tíz éve ír változatos stílusban és formában olyan alkotásokat, amelyek a másság, a metamorfózis és a zárt lelkek központi tematikájára hívja fel az olvasó figyelmét. Különleges szemléletével, könnyed stílusával, néhol tragikus írásaival kiáll a női egyenjogúság, a testi fogyatékkal élők és más társadalmi kisebbséghez tartozók mellett. Elkötelezett környezetvédő, továbbá rendkívül makacs és kitartó harcos hírében áll. Könyveit számos nyelvre fordították, amely egyre nagyobb figyelmet eredményezett tevékenységei iránt. Ha kíváncsi vagy a szerzőre, akkor érdemes ellátogatni honlapjára is.
Marie Pavlenko – Én vagyok a napod című ifjúsági regénye 2020-ban jelent meg a Menő Könyvek Kiadó gondozásában. Meglepő módon a borító „zajossága” teljesen jól visszaadja azt a kissé bohókás szorongást, amely oly jellemző a kötetre.
Ennek a történetnek a középpontjában egy 17 éves lány áll, aki a mindennapi életében nem is lehetne pechesebb, mégis minden pillanatban meglátja azokat a lehetőségeket, amelyek kivezetnek a sötétségből a fényre.
„Ha véletlenszerűen összeszedünk háromszáz embert, egy zárt körbe állítjuk őket, és eleresztünk a fejük fölött egy galambot, az egészen biztosan az én fejemre csinál. Ezt nevezem én rácseszés-tételnek. Minden egyes alkalommal működik.”
Déborah érettségi évét kezdi a Nyúlketrecnek becézett gimnáziumban, ahova legjobb barátnőjével, Éloise-l jár. Ennek az évnek tökéletesnek kell lennie, hiszen végre a tanulmányi átlaga is jó, és ez az utolsó időszak, mielőtt kilép abban a bizonyos felnőtt életbe. Ám a sors nem is lehetne galádabb ismételten. Nem elég, hogy külön osztályba kell járnia barátnőjével, de még Isidore is rendre tönkre teszi a legjobb cipőit. Ráadásul édesanyja nagyon furcsa új szokása is kezd kissé morbiddá válni, édesapja állandó kimaradásairól nem is beszélve. Mégis, hogy lehet így az érettségire készülni? Nos, természetesen mindennek megvan a maga oka, de ennek kibontakozására és a kialakuló kalamajkák sorozatára nem lehet felkészülni, úgy gondolom, vagy mégis?
„– A tökéletességre törekszem.
– Ami nem létezik. A szabálytalanság maga az élet.”
Ebben a történetben bizony csetlünk és botlunk, sokat hibázunk, mégis felemelő érzés megélni egy tinilány felnőtté válását. A páratlan humor mellett szembe kell néznünk olyan komolyabb tematikákkal, mint például a válás, a lelki betegségek, de ezek csak a jéghegy csúcsát képezik. Barátok jönnek – mennek, új karakterek lépnek főhősnőnk életébe, de minden személy megéri a maga „pénzét”, ezt biztosan állíthatom.
„Aki nem érzi, hogy meghallgatják, az nem beszél.”
Valószínű ezek után mindenki sejtheti, hogy mekkora hatással volt rám ez a könyv. Imádtam olvasni és hol hangosan kacagtam, hol pedig a szívem összefacsarodását próbáltam megakadályozni. Minden karakter élt, és valóságosnak éreztem őket, ezért bárkiről is olvastam, könnyen belesimultam az adott lélekbe és szinte észrevétlenül éltem meg az adott helyzeteket, eseményeket.
A szülőket először bevallom őszintén nem kedveltem, mert nagyon nehezményeztem a regény első felében való viselkedésüket, de ahogy az idő sem áll meg, úgy változott minden és mindenki, így végül mindenre magyarázatra leltem, amely még, ha nem is töltött el boldogsággal, de megértettem, hogy mennyire is esendő az ember.
„És hirtelen rádöbbenek, hogy éppen ezért szoktak sírni az emberek: hogy elszigeteljék magukat a kegyetlen világtól. A könnyektől homályosan látni az arcokat, az embereket, a könnyek megóvnak a gonoszoktól és a valóságtól.”
Összességében remekül szórakoztam, sírtam, mikor éppen szükségesnek tűnt, de hamar elvonultak azok a bizonyos felhők és kisütött a Nap. Ezekért a regényekért imádok változatosan olvasni, hiszen sosem tudhatom, hogy mikor lelek egy igazi kincsre, amely pont akkor ölel körbe, amikor a legnagyobb szükségem van rá éppen.
Azt gondolom, hogy ebben a regényben megkapjuk azokat az elemeket, amiktől elgondolkodunk, mégis remekül szórakozunk. Hiszem, hogy az ilyen könyvek kortól és nemtől függetlenül is megállják a helyüket és bárki jól érezheti magát olvasás közben. Hálás vagyok az ilyen kötetekért és remélem, hogy még sok hasonló művét vehetem kézbe az írónőnek.
És talán ebben a kiragadott részletben benne van minden, amire igazán szükségünk lehet:
„Nagy erőre van szükség a megbocsátáshoz. És a megbocsátás révén lesz igazán szabad az ember.”
Amennyiben szívesen elolvasnád a könyvet, nem kell mást tenned, mint a Libri weboldalára ellátogatnod.
Írta: NiKy
Erről a könyvről már beszéltünk, miközben olvastad és nem kérdés, hogy várólistára került már akkor:)