„Azért festek, hogy megértsem a dolgokat. Csak ezért festek. Belefestem magam az emlékezet legbelső magvába.”               

 

Amikor ránézek erre a borítóra, amely Helmer Osslund – Tájkép őszi színekben című festményének egy részletét mutatja, arra gondolok, hogy bár a színek egy bizonyos melegséget árasztanak, mégis én magam legbelül megdermedek. Káosz és egységesség jellemzi a képet, ahogy magát a regényt is. Karin Smirnoff – elmentem az öcsémhez című első könyve, amely 2023-ban jelent meg a Scolar Kiadónak köszönhetően, egy olyan mélységbe csábít, amelyből nincs visszaút. Döntéseinknek súlya van, ahogy az életben is és pont ezért, mindenki a maga felelősségére vegye kézbe ezt a kötetet.

Első ránézésre – ha a borítómustrán túl vagyunk  – elgondolkodunk a kisbetűvel kezdett címen is, elvégre nem ez a jólbevált szokás. Mindennek szabálya és rendje van, bár hogy ezeket ki alkotta és miért gondoljuk, hogy ez így jó, már igazán más kérdés. Felmerülhet a gondolat, hogy lázadunk-e, ha megkérdőjelezzük az ismert világot magunk körül és talán azon is elgondolkodunk, hogy vajon minek van igazán értelme. Hol kezdődik a gonoszság és vajon mindenkiben ott lakozik –e? Tehát visszatérve az eredeti gondolatmentemre, vélelmezhetem, hogy a kisbetű utalhat egy bizonyos kiszolgáltatottságra vagy éppen elhanyagoltságra, amelyre egyébként többszöri utalást is találunk a kötetben.

„Az erőszak bennünk van jana. Ez az igazság.”

Vajon tényleg ez lenne a valóság? Az tény, hogy nem így születünk, de egy idő után a világ ilyenné is formálhat minket, ez talán a pontosabb megfogalmazás. De azt is el kell ismerni, hogy nincs jó és gonosz önmagában, csak együtt érvényesülnek ezek a fogalmak. Megközelítésül pedig hiszek az emberi jóság tényszerűségében, akkor is, ha én magam nem képviselem a szó tűpontos értelmében.

Ez a történet gyarló emberekről mesél, nyersen, fájdalmasan és kegyetlenül. Egy maroknyi emberről, akik mindent látnak, mindent tudnak, mégis a fájdalmas kiáltások süket fülekre találnak, a kék foltok vak tekintetek előtt elsuhanó pillanatképek. Egy kívülről meleg családi fészek, ahol a nappalokat a kötelesség, az éjszakákat a rettegés szövi át. Ki szeretne ilyen közegben élni? Te talán igen?

„Valahányszor kimondtam a megbocsátás szót a kendővel eltakart kékre vert arcát láttam magam előtt. Hogy úgy tett mintha minden rendben volna amikor pedig ránk került a sor félrenézett. Meg kell tanulnotok a megbocsátást mondta mint valami mantrát. Isten is megbocsátott az embereknek amikor elvették a fiát. Apátok igazából nem akar nektek rosszat. Csak rendet és nyugalmat.”         

Jana több évtized után visszatér a pokol tornácára, hogy szembesítse otthonhagyott Öccsét a valósággal. Ikrekként mind a ketten egy hang nélkül is megértik egymást, hiszen közös a múlt, közös a fájdalom, ám a rehabilitáció már más útra vezeti őket. Két lélek, akiknek létezniük sem lett volna szabad, mégis megéltek és túléltek, hiszen a gonosz otthonában csak az elfojtott suttogások, a mérhetetlen könnyek és egy lélek pusztulásáért tett imák jelentették a családi élet mindennapjait. Félni vagy bátornak lenni? Ez itt a kérdés. Szembenézni azzal, ami bennünk is ott szunnyad, hiszen nem láttunk semmi mást, csak elfojtott szorongásokkal teli napokat és bár egy hét öt napján a kötelesség hajtott mindenkit előre, a hétvége nem a pihenés és boldogság, mind inkább a gyűlölet és agresszivitás melegágya volt.

„Nem rajta és nem rajtam múlt. A koron amelyben élünk. A kiszolgáltatottságon. A falun. Az embereken. A fateron. Az ő apján. Tágabb értelemben is sokat jelenthettünk volna egymásnak.”

Jana próbálja összeszedni a megmaradt józanságát, amelyet még nem mosott el a Fájdalom folyója. Muszáj kitartania a testvéréért és legfőképpen a vágyért, hogy ismét láthasson egy – talán még meg nem rontott – lelket. Az emlékek újra és újra lecsapnak, mint egy ragadozó a sebesült állatra, de még nem jön el a vég, hiszen a játékban van az igazi élvezet.

„Bizonyos emlékekhez nem lehet hozzáférni. Mintha képeket tennénk egymás mellé amelyek nagyrészt tökéletesen élesek.”

Megközelítőleg sem tudjuk elképzelni, hogy mennyi borzalommal kell találkoznunk ennek a regénynek a lapjain és talán ezért sem tud senki sem felkészülni igazán a legmocskosabb és legkegyetlenebb tényre – egy szerettünk árulására. Sok diszfunkcionális családdal találkozunk, elfojtott indulatokkal, vágyakkal, vérrel és a vallással. Hogyan fér el ennyi minden egy trilógia első részében? Ezt majd mindenki felfedezi maga, de itt a vég csak a kezdet és a pokol kellemes szaunának bizonyul a szó átvitt értelmében. Talán mindenkiben felmerül majd a megbecsülés érzése, hogy mégsem olyan rossz a valódi élete, sem a gyermekkora, ahogy szembesültem vele jómagam is.

„Mindig is úgy véltem hogy velem van a baj. Hogy azért kerülök újra és újra ugyanolyan helyzetbe hogy klasszikus terápiás értelemben újrateremtsem a gyerekkoromat. Ezt a magyarázatot hallottam pszichológusoktól arra hogy egy alkoholista felesége a válás után gyakran egy másik alkoholistával jön össze. Férfiaktól hallottam. Aki a tűzzel játszik megégeti magát. Azt viszont sosem hallottam hogy férfiak hibája. Hogy alkoholista erőszakos disznók akik nőkkel és gyerekekkel folytatnak viszonyt pedig tudják hogy sérüléseket okoznak nekik. Mert ha a nő nem akadt volna az útjukba nem is történt volna meg.”   

A szerző mesterien játszik a szavakkal, a kisbetűkben és írásjelek elhagyásába öntött gyávasággal és haraggal, az elmesélt és nyílt titkokkal és az elme sötétségével egyaránt. Hol kezdődik az igazságosság? Létezik-e jogos bosszú? Szabadok lehetünk-e valaha, ha a múltunk rabláncai kisebesítik folyton a bőrünket?

A regény nagyon nyers és fullasztó volt a számomra, ráadásul fájó sebeket tépett fel, de korántsem olyan mélyen, mint Jana-ban, aki mentőangyalként, bukottan, letört szárnyakkal tér vissza a maga poklába, hogy a testiséggel, mocskos vágyakkal, eltitkolt szörnyűségekkel és meg nem élt szerelemmel újra felvegye a harcot a mindennapokban, ahol csak az marad életben, aki meg tanul játszani, de önmagát sem adja fel teljesen.

„Tudsz valamit a szerelemről […]. Tudod milyen erőket szabadít fel egy olyan emberből aki soha életében nem szeretett. Mindannyian más úton járunk […]. Egyesek főbe lövik magukat mások betömik azokat a lyukakat ahol beszivároghatnak az érzések.”

Amikor arra gondolok, hogy a transzgenerációs örökség mit okoz az utódoknak, akkor mindig eszembe jut, hogy én magam milyen sebeket hordok a ruháim alatt, de ezeket csak én tudom és a Társam, más nem látja, csak a mosolygós arcomat vagy a pimasz, bátor valómat. De hogy miért lettem olyan, aki most vagyok, mit vesztettem, hogy túléljek már más kérdés és valószínű senkit sem érdekel. Nem törődünk egymással igazán, csak felszínesen mosolygunk, míg elfordulva már rossz gondolataink, netán tetteink árnyékában lépünk tovább életünk ösvényén előre haladva. Vajon van gyógyulás ebből a sok – sok algesiából vagy traumából? Hogy végül mi hat ránk analgetikusan, az már egyéni, ebben biztos vagyok, de a közös pont az addig megtett út és ez köt össze minden áldozatot. A viktimizmus a történetben számos oldalról felüti fejét és talán ebből kiindulva is nehezebben emésztettem meg az édesanya – úgy is mondhatnám devótus – színjátékát, amely tettestársként, csendes beleegyezőként deprimáltá változtatott, bár nem gondoltam volna, hogy ennél nagyobb szomorúságot és undort érezhettem volna, mint amely elkísért olvasásom folyamán.

„A muter megöregedett. Úgy folytak a könnyei mint az öregeknek.
Remélem egyszer majd meg tudsz bocsátani nekem mondta.
Aligha feleltem és elindultam az enégyes felé a buszhoz.” 

Nagyon megrázott a történet és többször eszembe jutott, hogy vajon mennyi valóság rejtekezik eme sorok mögött. Vagy csupán egy bináris lélek zsenialitásának lehettünk tanúi? Nem tudom a választ, de azt gondolom bármelyik is az igazság, nem örömmel vallom be magamnak, hogy nagyon megfogott a regény, és ha nem is rögtön, de egy idő múlva folytatni fogom Jana-val a gyógyulás útját. Együtt talán könnyebb lesz szembenézni a magunk démonaival és akár a megbocsájtás szele is megérinthet minket.

„De mit jelent valójában megbocsátani egy másik embernek. Miért olyan fontos. A megbocsátás nem arról szól hogy bármit elfogadjunk vagy úgy tegyünk mintha mi sem történt volna. Hanem arról szól hogy elengedjük azt ami keserűvé és dühössé tesz bennünket. A megbocsátás a továbblépés.”                      

A kötetet – mint már fentebb említettem – mindenki saját felelősségére vegye kézbe, de azt el kell ismernem, hogy kár lenne kihagyni az olvasását, mert amennyit elvesz, legalább annyit hozzánk is tesz. Hiszel az emberi jóságban? Nos, majd ezt a kérdést tedd fel magadnak olvasás után is… én szóltam.

Utólagosan még annyit megjegyeznék, hogy nem először fordul elő, hogy Patat Bence fordítói munkájával találkozom. Eddig nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, de most már tudatosan keresni fogom azon kiadványokat, amelyeknél a nevét meglelem, ugyanis az eddigi tapasztalatom alapján, ami kezeimben járt neki köszönhetően, azt a kedvenceim polcára tettem. Érdekes.

Remélem kellően felkeltettem az érdeklődésedet, amennyiben nem, az is jó választás, hidd el, ám ha mégis úgy döntesz, hogy elolvasod, akkor a Scolar Kiadó weboldalán megleled.

Írta: NiKy