„Mi volt a Föld? Nem több mint egy csarnok, amelyben az ember egy pillanatnyit várakozott.”

Őszintén szólva, nem is tudom mit gondoltam, amikor erre az utazásra vállalkoztam. Már csak azért sem, mert finn származású szerzőtől kerestem magamnak olvasnivalót, csak azt nem vettem számításba, hogy becsavarodhatok egy történet által, már pedig tagadhatatlan, hogy a könyv felénél járva igencsak elgondolkodtam, hogy nem–e velem van a gond. Őrült szereplők és annál is eszementebb események láncolatán át vezetett utam, de hogy elértem-e végcélomat, kiderül hamarosan.

Juhani Karila finn származású író, újságíró. Novellás köteteivel egyre ismertebbé vált, míg a Csuka-átok című regényéért megkapta a Kalevi Jäntti-díjat és a Jarkko Laine-díjat is. Kis hazánkban a könyv 2021-ben a Metropolis Media Kiadónál jelenhetett meg. A szöveg nagyon különleges és igencsak gazdag, virágzó szókészletével, amelyet G. Bogár Edit fordítói munkájának köszönhetünk.

Ahogy a címből várható, ebben a történetben közel kerülünk egy komoly átokhoz, és történetesen a horgászat rejtelmes világába is bepillantást enged.

Elinának minden év nyár eleje ugyanúgy telik. Kiveszi szabadságát és visszautazik családi birtokára, hogy kifogja azt a halat, amely a következő időszakra felszabadítja lelkét. Ennek a monoton körforgásnak a kiindulópontja egy öt évvel ezelőtti szerencsétlen esemény, amely elemeiben változtatta meg a lány jövőjét. Ám az idei évben semmi sem akar sikerülni, kezdve egy kellemetlen sérüléssel, amely egyre jobban lüktet, vagy ott van egy vérszomjas víziszellem, akivel még kártyázni sem érdemes, nem beszélve a falu fura lakóiról, akik nem kedvelik az idegeneket. Ha mindez nem volna elég, a nyakunkba kapunk egy mindenre elszánt, kitartó nyomozónőt, egy rakás fura és annál veszélyesebb mitológiai lényt, miközben az idő egyre csak fogy, és ha nem sikerül megtörni az átkot, minden elveszik. Fel – alá kocsikázunk a faluban, megismerünk olyan teremtményeket, akiket sosem felejthetünk el, például ott van mindjárt Drómó, aki, mint kiderül imád furikázni és sorolhatnám napestig éppen. Ez maga az őrület. Vagy mégsem?

„– Maga kicsoda?
– Pöllö.
– Ki?
– Pöllö.
– Mi a valódi neve?
– Juhanijänis Hili Pili Ylikriipi.
– Micsoda?
– Hát nem jó az a Pöllö?”

Egy hihetetlen világ elevenedik meg az olvasó szeme előtt, ahol Lappföld mocsaras vidéke térképként terül el előttünk. Bepillantást nyerve a finn hiedelemvilágba, ami  igazi folklór a javából, hiszen a valóság keveredik olyan misztikus alakokkal, amelyek teljesen természetesen olvadnak bele az ottlakók mindennapi életébe. Sokszor elámulva haladunk a történettel és csak remélni merhetjük, hogy épségben megússzuk ezt a kalandot.

„… az egyén morális felelősséget is visel környezetéért végső soron az egész világért. Az egyénnek meg kell próbálnia megtenni mindent, hogy a világban jobb legyen élni úgy neki, mint másoknak, és ez a felelősség egyaránt helyi és globális szintű.”

Be kell vallanom, hogy majdnem félreraktam a könyvet, hiszen az első hatvan oldalon elképesztő módon szenvedtem. Idegesítettek a szereplők, nem értettem a párbeszédek mögött meghúzódó szándékot és az események összevisszaságát. De utána ezen túllendülve először elmosolyodtam, míg később hangosan felnevettem. Arra ocsúdtam, hogy egyre izgatottabban várom a megoldását ennek az elképesztő felnőtt mesének és mikor úgy éreztem, hogy megkaptam, még tudott csavarni rajta egyet a szerző.

„Az ember lehet holtbiztos valamiben, de csak egyetlen véletlenre van szükség, és minden megváltozik.”

A kezdeti értetlenkedésem és ellenszenvem hamar átcsapott egy mély együttérzésbe Elinával kapcsolatban. Ahogy feltárult előttem az élete, a kirekesztettsége és állandó küzdelme a társadalomba való beilleszkedéssel vagy éppen a magával folytatott harcokkal, úgy értettem meg, hogy egy nagyon is valós problémákkal küzdő, fiatal nőről van szó, aki nagyon mai gondokkal küzd a hétköznapokban. Bár másképpen látja a világot, mégis kiemelkedik onnan és azok közül, akik kezdetben megvetik. A legnagyobb háború még előtte áll, de ez a legnehezebb és tulajdonképpen innen ered az átok is bizonyos szinten.

„– Te magad tetted, és csak te magad tudod visszavonni. A csuka nem szökik meg az idén a lelkeddel, most a folyóban van. De jövőre megint itt lesz. A tóban. Hallottad?
Elina becsukta a szemét.
– Meg kell bocsátanod magadnak – folytatta Pöllö.
– Mit beszélsz?
– De tényleg.”

Nagy kedvencemmé váltak Pöllö és Asko, mivel mind a két szereplő nemcsak bölcs, de jó humorú személyekként mutatkoztak be, szívesen olvastam volna még róluk többet.

És nem hagyhatom ki Janatuinen nyomozónőt sem, hiszen általa nyert értelmet a sztori számomra és ennek köszönhetően szurkoltam, hogy beilleszkedjen ebbe a kissé furcsa társaságba.

„Tudtad, hogy egy drómó ül a hátsó üléseden?”

Tagadhatatlan, hogy a kezdeti szenvedésem végül egy fordulatos történetre lelt, ahol a jó humor mellett sok érdekes teremtménnyel és eseménnyel találkoztam, ráadásul még meg is kedveltette velem a finn mitológia világát is.

Jószívvel ajánlom minden érdeklődőnek, bár arra felhívnám a figyelmet, hogy a stílust szokni kell és erre a regény egynegyedét fel kell „áldozni”, de utána egy őrült utazásban lesz jutalma minden kitartó léleknek és a végén bízom benne, hogy mindenki úgy fogja érezni, hogy megérte.

„– Mindenkinek tisztelnie kell saját magát. Különben mások keresztülgázolnak rajta.”

Amennyiben úgy érzed, hogy szívesen belevágnál ebbe a kalandba, akkor nem kell mást tenned, mint a Líra weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy