“Minden élősködő sikere egyenes arányban áll az ártalmatlanságával. Egyesek intelligensek, kerülik a felfedezést, hagyják, hogy hordozóik egészséges életet éljenek kimúlásukig. Náluk kevesebben vannak azok, akik zseniális szimbiózisban függőséget alakítanak ki a gazdatestben. De túl sokan vannak a hangoskodók és a bolondok, akik fájdalmakat, hasmenést, fáradtságot, vérzést vagy más, hencegéssel felérő tünetet okoznak. A legtöbb parazita még annyira sem képes előre gondolkodni, hogy megőrizze gazdája egészségét, nem beszélve a gazda egész fajáról. Általában nem szükséges az ilyen előrelátás, kivéve, ha emberekről van szó. Ők haragtartók.”  

Hiron Ennes – Pióca című regényének 2023-as magyar kiadását az Agave Kiadónak köszönhetjük. Véleményem szerint a borító még az eddigi megszokott magas színvonalhoz képest is kiemelkedőre sikeredett, a könyv értékét pedig tovább emeli a fantasztikus fordítás.

Nem akármilyen ajánlásokat kapott eddig a regény külföldön, a horroripar megannyi remekével sikerült már párhuzamba állítani, ami valljuk be, alapvetően óvatosságra kell, hogy intsen bennünket. Rendhagyó módon vegyük sorra ezeket az ódákat először, nézzük meg, hogy a mű mennyire állja meg a helyét ezen összehasonlítások tekintetében, és közben kicsit közelebbről is megismerkedünk a történettel. Itt van máris John Carpenter klasszikusa, a Dolog és Edgar Allan Poe. A történet valóban egy havas, isten mögötti tájon játszódik egy kicsi, a világtól elzárt bányászközösségben, ahol egy rejtélyes élősködö szedi áldozatait. Mindenkin eluralkodik a paranoia, a gazdag báró és családja pedig bezárkózik az öreg kastélyba, abban a hitben, hogy a magas falak távol tartják az odakint ólálkodó halált. Ennek a főúri családnak az orvosa főhősünk is, aki a korábbi doktor pótlására érkezett, aki szintén a parazita áldozata lett.  Ódon, gótikus kastély, odakint tomboló ragály – Poe és A vörös halál karneválja is gyakorlatilag kipipálva tehát. Ja, és vannak szánhúzó kutyák is. A mű azonban inkább gótikus horror, mintsem Carpenter-féle belsőségtárlat, inkább nyomasztó, olykor már-már gusztustalan, mintsem krónikája az emberi fájdalomküszöbnek.

Itt van aztán még referenciának többek között China Miéville is, aki – Carpenter filmje után – nekem is egyből beugrott, mint hangulati elem. A történet (szerintem) a Földön játszódik a távoli jövőben, néhány apokalipszissel odébb. A világ éppen most próbál gyógyulni a káoszból és a pusztulásból, és ez a világ Mieville klasszkusához hasonlóan egy abszolutista, megalkuvást nem tűrő módon újraírt világ, amit a gőzpunkhoz lehetne leginkább hasonlítani. Dugig van töltve eredetibbnél eredetibb ötletekkel, a történelem apró részletei lassan adagolva bontakoznak ki előttünk a lapokon.

Megvannak tehát az ihlet potenciális múzsái, a továbbiakban nézzünk inkább, hogy miben nem hasonlítható semmi máshoz sem a regény. Nehéz spoiler-ek nélkül ennek részleteteit kibontani, de már maga a főszereplő se mindennapi karakter. Olyannyira nem, hogy tulajdonképpen nem is egyetlen személyiség, hanem ő maga az egész Tartományközi Orvosi Intézet, a gyógyítás tudományát teljes egészében kisajátító globális szervezet, de egyben a gazdatesteit kollektív tudatként írányító szimbióta is. Az ő fél évezredes emberekkel való békés együttélésére jelent exisztenciális veszélyt az új trónbitorló. Zseniális ötlet véleményem szerint és nem mellékelesen nagyon jól meg is van írva ez a többes szám első személy, amely a körülmények hatására egyre inkább egyes szám első személlyé degradálódik.  A számunkra természetes tudatállapot a főhős számára inkább az őrület jele, ahogy a tél csapdává változtatja a kúriát, úgy szigetelődik el ő is egyre jobban a többi gazdatestje által jelentette biztonságtól. Nyílván a formabontó főszereplő már önmagában egyedivé teszi a könyvet, de emellett még számtalan kíváló ötletet felvonultat a szerző. A díszlet hordoz néhány olyan stíluselemet, amely tehát ismerős lehet máshonnan, de a szereposztás teljesen eredeti.

A történetre se lehet igazán panasz, van itt szörnyű családi titok, társadalmi kizsákmányolás és bosszú, megannyi rejtélyről hullik le a lepel, talán a vége nem lett annyira erős, de ennyi emberség csak kiolvadhat már még egy rémtörténet sokat szenvedett hőseinek szívéből is. Nincsenek igazán vegytiszta pozitív szereplők, csak az igazságtalan szenvedés mértéke vagy minősége korbácsol bennünk empátiát egyes karakterek iránt, mindenkit és mindent a puszta biológiai túlélés ösztöne vezérel, a nagy jellemek messzire elkerülték ezt a zord vidéket. A szerző orvostanhallgató, az élősködők nagy rajongója, úgyhogy nem lesz hiány nyalánkságokban, különönösen tetszett az új parazita életforma szaporodási ciklusa, illetve a szimbióta szisztematikus, túlélésre optimalizát működési modellje.

Minden jó és szép volt úgy nagyjából a kötet háromnegyedéig, aztán bejött egy bizarr szerelmi szál a történetbe kissé oda nem illő módon. Persze a szokatlan és már a kényelmetlenség határát súrolóan rendhagyó dolgok is a horror eszköztárát képezik, és természetesen a homoszexualitást önmagában eszem ágában sem lenne ide sorolni. Nem vagyok se vak, se szent és látom, hogy mi zajlik manapság az interneten, de itt inkább a testi vonzalom mögött álló indíték és az ehhez szervesen kapcsolódó testi elváltozás volt az, ami számomra már kissé nehezen volt emészthető.

A regény kétségtelenül óriások vállain áll, sok esetben pedig nem alap nélküli a legnagyobbakkal való összehasonlítás sem. A próza lassan, feltartóztathatatlanul tör előre, mint a tél, néha kell is szünetet tartani a sok monológ miatt, de a végére aztán felpörögnek az események. A kifogásolt torz érzelmi szál miatt volt egy-két hamisan szóló hangszer, de összességében nagyon élvezetesre sikerült az előadás. Nem biztos, hogy akkora klasszikus lesz belőle, mint a díszsorfalat álló nagy elődök esetében, de a horror és a gótikus rémtörténetek rajongóinak halálosan nyugodt szívvel tudom ajánlani!

A könyvet amennyiben szívesen kézbe vennétek, akkor nem kell mást tennetek, mint az Agave Kiadó webshopjába.

Írta: Süni