„Valahol mélyen, kimondatlanul mégiscsak tudnunk kell, igenis tudjuk, hogy mindnyájunkra vár hánykolódás a nyílt tengeren. Igazából mi más a házasság, mint közös tutajon rekedni valakivel, és mindent elkövetni a túlélésért?”

Bevallom töredelmesen, hogy számomra teljesen ismeretlen volt ennek a könyvnek az alapsztorija. Nem olvastam még olyan cikket vagy más történetet, ahol akárcsak említés formájában szemeim elé került volna a Bailey 117 napos Csendes-óceáni hányattatása. Pedig ahogy olvastam a könyvben, igencsak nagy hírt kavart az 1972-es évben, amikor egy dél-koreai halászhajó egy, éppen még életben lévő párt mentett ki az óceán fogságából. Természetesen ez a tudatlanság nem befolyásolta vagy éppen előre mozdította volna az olvasási élményemet, elvégre nagyon érdekelni kezdett eme túlélő kötet, amely bizonyos mértékben hitelesen rekonstruálta azt a közel négy hónapot, amelyet a házaspár átélni kényszerült. De mielőtt részletesebben belemennék a könyvbe, szeretném itt is megköszönni a Corvina Kiadónak, hogy olvashattam a könyvet. Hálás vagyok, mert tanulságos gondolatokat ébresztett bennem.

„Félelmetes, mennyire esetlegesnek tűnhet a szerelem, amikor kialakul két ember között. Mennyire a szerencsén múlik, hogy két ember egymást válassza, ráadásul ugyanabban az időben.”

Ahogy fentebb már említettem és a könyv alcíme is írja, egy hajótörés igaz történetét meséli el ez a kötet. Sophie Elmhirst újságíró, aki a pandémia időszakában olyan történetek és személyek után folytatott kutatást, akik a társadalmi nyomást hátrahagyva, nem szárazföldi, hanem vízi életet választottak. Így talált rá – a szerző elmondása alapján – Maurice és Maralyn Bailey 1972 esztendejében történt „túlélő kalandjára”, amely nagy hírt kavart világszerte és számos sajtóanyag maradt fenn erről a hihetetlennek tűnő eseményről. Az írónőt nagyon megérintették az olvasottak és úgy döntött, hogy feldolgozza azokat eme könyvében, valamint tiszteletét fejezi ki két magányos, de rendkívül bátor lélek emléke előtt.

„Az elindulás mindig az igazság pillanata is egyben, és ez kiváltképp érvényes a hajózásra. Egyik pillanatban még kötél rögzít a szárazföldhöz, a következőben már nem. Ragaszkodsz egy országhoz és nemzethez, aztán meglazítod ezt a köteléket. Kivándorláskor két erő hat rád: annak a vonzása, ami felé haladsz (vagy haladni vélsz), és a szabadulás attól, amit magad mögött hagysz (vagy hagyni vélsz).”

A könyv öt részre osztja fel az eseményeket. Általam így nézne ki (a könyvben nincsenek fejezet címek).

1. Előélet, ismerkedés
2. Hajótörés és a következő 117 nap
3. Megmenekülés és a sajtócápák fogságában
4. A második út
5. Az élet nem áll meg, nyugdíjas évek

Mint olvasható, elég sajátos elnevezéseket használtam, de nehéz is összefoglalóan írni az eseményekről. Mindent összevetve kész csoda, hogy túlélték ezt a megpróbáltatásokkal teli időszakot, ugyanakkor a napi szigorú feladatokkal ellátott életvitel és felfogás, az egymásba vetett hit és szeretet adta a mozgatórugójukat.

Maurice nehéz gyermekkorral indult el az élet ösvényén, kirekesztett és bántalmazó szülők gyermekeként magányra és egyedi életszemléletre kárhoztatta magát. Mindene volt a tudás halmozása, megszerzése és sokszor megfedte magát vélt vagy valós hiányosságai okán.

„Ha eleve egy rakás szerencsétlenségnek tartjuk magunkat, valószínűleg azzá is válunk.”

Maralyn nem tartozott az akkori társadalmi elvárásokhoz kötött, szigorú női ideálok közé. Egyedi nézeteket vallott életéről és a szabadság iránti szeretetét csak későbbi férje, Maurice iránti szerelme múlta felül. Eme különleges nő nemcsak erős volt, de irányító, gerinces jellemű, aki mindig előre tekintett a legmostohább körülmények között is. Így jól kiegészítette csendesebb, sokszor mogorva társát a hétköznapokban is.

„Az utolsó néhány hétben ez tartotta bennünk a lelket, így hihettünk az élet nagyszerűségében. Maralynt sosem hagyta el kivételes lelkiereje. Akarata maga volt az élet lendülete – fáradhatatlan és konok, mint az ébredő Tavasz.”

Nem tagadom nagyon élveztem a könyv feléig a leírtakat, úgy éreztem, hogy minden egyes nap velük küzdök az életben maradásért és reméltem, hogy tényleg felveszi őket egy hajó. Minden csalódást személyesen éltem meg, dühös voltam, szomorú és bizonyos szinten kétségbeesett. Ugyanakkor nagyon haragudtam a házaspárra, hogy alapvető felszerelésekre nem tartottak igényt, mint például a rádió, pont ilyen vészhelyzetekre.

A kötet második felében bevallom őszintén néhol untam magam, soknak véltem a személytelenséget, és tulajdonképpen egy dokumentarista írásnak tűnt csupán a számomra. Ez nagyjából a harmadik és a negyedik fejezetre fókuszálható. Szerencsére az utolsó szakasz ismét személyesebb hangvételt ütött meg és bár nagyon fájdalmas, néhol könnyeket fakasztó sorokat olvashattam, végül úgy éreztem, hogy ennek köszönhetően felülírom önmagamban azon oldalakat is, amelyeket korábban érdektelenül olvastam el. A könyv ugyanis nagyon szépen rávilágít arra, hogy igazán sosem vagyunk urai a saját létezésünknek, hiszen hol a társadalmi nyomásnak, hol a természet kegyetlen elemeinek, hol pedig az idő múlásának kegyére vagyunk bízva. Amikor éppen túléltek egy ekkora erőpróbát és még fel sem épültek testi sérüléseikből, már mindenki, mint egy mutogatni való tárgyat rángatta őket egyik földrészről a másikig. Nem csodálom, hogy a hajóséletet választották először és végül másodszor is. Megmutatva, hogy az emberi elme mennyire határtalan és igen is sokkalta többre lennénk képesek annál, mint amit oly lelkesen, erőszakkal próbálnak velünk elhitetni.

„Oly kevés választja el a reklámot a megaláztatástól.”

Számomra ez a történet a szabadság és a tiszta szerelem különleges kombinációjáról szólt, ahol két erős, ám teljesen eltérő személyiségű ember mutatta meg, hogy mi az élet igazi értelme és hogy minden nap oly sok felesleges, apró dolgon idegeskedve vesztegetem el az élet adta legnagyobb adományt. Bár nem volt felhőtlen ez az olvasás hangulat szempontjából és néhol hangot is adtam bosszúságomnak, mégis elismerem, hogy számottevő és értékes könyvet forgathattam. Már a Páromnak is meséltem róla és kértem olvassa el, mert szeretnék beszélgetni vele róla mélyebben is.

Ezért úgy gondolom, hogy olvassátok el, akkor is, ha nem feltétlenül kedvelitek az ilyen típusú könyveket. Hiszem, hogy ha kicsit mélyebben beleengeditek magatokat a témába, akkor hozzátok fog tenni olyan plusz információkat, amelyeket akár a hétköznapjaitokban is hasznosítani tudtok.

„A választott magány néha kész ajándék.”

Amennyiben úgy döntesz, hogy kézbe veszed ezt a kötetet, akkor nem kell mást tenned, mint a Corvina Kiadó weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy