„[…] néha a szótlanság az érzelmek leghitelesebb kifejezője […].”

Az életünk olyan, mint egy cserépedény. Amíg a jelenben élünk és gondolatainkra is ügyelünk, addig mindent megtartunk benne, de abban a pillanatban, ahogy egy erősebb szél meglöki ezt az addig megmozdíthatatlan edényt, a zuhanás okozta rémület után már csak a mozaik darabkák összeillesztése a félelmetesebb. Ugyanis, amíg csak telítődtünk, rezignáltan fogadtuk el az eseményeket és fáradhatatlanul hittük, hogy a fal, mely elrejt mindent, szilárdan véd és tart, de abban a pillanatban, ahogy a darabkákat szedegetjük össze, rá kell döbbenünk, hogy eljött az „felszámolás” időszaka. Felszámolás, mert a múlt sérelmeit, fájdalmait nem lehet teljesen begyógyítani, ám erővel, megingathatatlan akarattal, ezekkel a puzzle darabkák összeragasztásával leszámolhatunk és talán kicsit elégtételt is vehetünk mindazokon, akik, és amik a sebeinket mélyítették. Persze, ha minden részlet a helyére is került, már imitt-amott át fog folyni rajta a víz és nem lesz már a régi, de pont ettől lesz tökéletes a maga tökéletlenségében.

Számomra a fent leírtakként tükröződik lelkemben Kim Thúy: ru című memoárja, amely rövid fejezetekben, nem lineárisan tárja fel a szerző gyermekkorát és mindazt a borzalmat, amelyet menekültként át kellett élnie neki és családjának. Szinte csodával határos módon élte túl a vietnámi háború végét, az utána következő kommunizmus első periódusát, majd elmenekülve egy hajón a kalózokat, egy pokoli körülmények között lévő menekült tábor megpróbáltatásait és a vérhast. Mindez időszak alatt árnyékként létezett, bár ezt már legalább jól ismerte, elvégre szinte egész életére rányomta bélyegét ez a létezési forma. Gyermekként édesanyja, kamaszként unokanővére, felnőttként pedig a múltja sötét foltjaként létezett. Eme regény számtalan megdöbbentő és sokszor fájdalmas visszaemlékezéseken keresztül mutatja be egy vietnámi-kanadai származású nő életét.

„Ez volt az a pillanat, amikor ráeszméltem a valóságra, arra, hogy a körülmények okozta süketség és némaság megfosztja az embert az álmaitól, vagyis attól, hogy messze maga elé nézzen.”

A könyv egy kíváncsi, de félénk lány, egy megtört, de élni akaró nő és egy bátor, szeretni képes anyáról szól. Mert az író mind a három egyben, ahogy a világban milliónyi sorstársa él még, s míg azon személyek sorsa ismeretlen marad a számomra, számunkra, addig néhány kivételes léleknek megadatik, hogy előlépjen a névtelen homályból a fénybe.

„[…] háború és béke két jóbarát, és mindketten fütyülnek az emberekre. Ők ketten, mindenkori szeszélyüknek megfelelően, így is, úgy is ellenségként bánnak velünk, és a legkevésbé sem érdekli őket, milyen jelentést vagy szerepet tulajdonítunk nekik. Akár háború van, akár béke, nem szabad felülni a látszatnak, ha el akarjuk dönteni, merre fordítsuk a tekintetünket.”

Őszintén szólva a könyv nagyon megrázott és többször is félre kellett, hogy tegyem, kicsit „megpihenni”, átgondolni az olvasottakat. Bár nem vagyok vietnámi származású és az ottani hagyományokról sincs túl sok fogalmam, de a nárcisztikus személyiségjegyeket felismerem bárkin, legyen bármelyik nép gyermeke. Főhősnőnk édesanyja „csodálatosan” produkálja rendre a szükséges tüneteket, ahogy a nagykönyvben megvagyon írva és legnagyobb sajnálatomra, ez nagyon mélyen belevésődött a gyermeke lelkébe. Mindenekfelett az értéktelenség érzése, ahogyan a testével bánik a fiatal nő, legalábbis a leírtak szerint nem csak a verbálisan bántalmazó édesanyjának róható fel, elvégre pokoli sors jutott osztályrészéül, mert már igen korán olyan borzalmakkal találkozott, amelyek mély nyomot hagytak benne.

„De a „szeret” igét a gyerekeimtől tanultam meg, és azt is, hogy mi a jelentése.”

Nehéz bármit is írni erről a könyvről, mert erre pont igaz az a mondás, hogy olvasva tárulnak fel rejtelmei előttünk. Ugyanakkor azt is el kell ismernem, hogy nagyon megfogónak éreztem az olvasottakat. Megrendített az írónő és családja sorsa és nagyon mély tiszteletet éreztem, valamint hálát, hogy nem nekem kellett átélnem a leírtakat. Olvasni is elég nehéz, ezért előre figyelmeztetnék minden érdeklődőt, hogy megrázó eseményekről rántja le a leplet. Ugyanakkor nagy erőt adó is ez a rövid kötet, mert megerősíthet abban a hitben, hogy kitartással és akarattal a legnagyobb fájdalomból is fel lehet épülni, bár tény, nem maradéktalanul. Az élet szeretetével és egy stabil családi vagy baráti védőburokkal vagy anélkül, de meg lehet csinálni. Kívánok mindenkinek kitartást hozzá.

„[…] sohase szabad sajnálni, amit magunk mögött hagyunk.”

Amennyiben úgy érzed, hogy kézbe vennéd a könyvet, nem kell mást tenned, mint a Park Kiadó weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy