„Egy gyerek nézőpontjából viszont a kis dolgok is nagynak számítanak […].”

 

Kérem szépen, ezekért a történetekért vallom a mai napig is azt, hogy magyar szerzőtől olvasni nemcsak bátorság, hanem kötelesség is bizonyos mértékben. Megértem persze azon olvasókat is, akik azt vallják, hogy a hazai könyvek közül sok az „elcsúszott”, de amikor ilyen kincsekre bukkanunk, akkor szerintem eltörpülnek azon olvasási élmények, amelyek zsákutcába vezettek. Először is állítom, hogy ahogy nincs hibátlan ember, úgy tökéletes könyv sem létezik, ám akadnak olyan írások, amelyek első próbálkozásra is nagyot üthetnek, és erre itt a bizonyíték.

Nagy-Miklós Péter a hazai rock zenei élet egyik különleges színfoltja, aki elmondása szerint szeretett nagypapája emlékének tiszteletéből írta meg eme regényét. Az Anyák népe című regény ugyan 2023-ban jelent meg a Morningstar Publishing Kiadó gondozásának köszönhetően, ám a benne leírtakat sokan ismerhetjük szegről – végről szeretett nagyszüleink és felmenőink meséiből. Ez a regény a II. világháború kitörésétől egészen az 1960-as évekig mutatja be a hazai, valamint az európai lakosság életét, mind politikai, mind pedig az egyszerű közember mindennapjainak szemszögéből. Olvashatunk olyan tragédiákról, amelyeket fiatalabbként talán csak a filmekből tudhatunk és némiképpen az iskolai történelemkönyveinkből, ám átélni és megélni mindazt a borzalmat… arra csak elhunyt és idős szeretteink fájdalmas tekintetéből kaphatunk némi rálátást. Ennek a kötetnek megvan az a vonzereje, hogy egy gyerekkatona szemszögén keresztül, tulajdonképpen egy napló formában meséli el a vele történteket.

„A világon pedig egyedül ez érdekelte az összes környékbeli gyereket, mert a mozi volt az egyetlen hely, ahol azt láttuk, amik lenni szerettünk volna, ha nagyok leszünk, és nem azt, amik voltunk.”

A könyv első felében megismerjük főszereplőnk gyermekkorát, az elemi iskolában töltött mindennapokat, a családi hátteret és egyre szélesebb rálátást enged a háború előtti politikai időkre. Ezzel párhuzamosan nyílik ki a tudatunk és kerülünk bele egy olyan forgószélbe, amely egészen a harctérig repít minket, hogy aztán onnan, sok keservet megismerve és megélve, megpróbáljunk visszatérni a gyökerekhez. De ahogy a világ kezd romjaiból újra épülni, úgy süllyed el a magyar nép a saját bűneibe, amely egészen 1956-ig fojtogatja a lakosságot. A regény második felében megtudhatjuk, hogy ezekben az években hogyan tanulunk meg az építőiparban tenni-venni, hol katonáskodunk ismét, hol foltozzuk mások rombolását, de mindig egyenes derékkal, sok szeszes itallal, mérhetetlen mennyiségű bagóval és jóféle hölgytársasággal éljük meg mindezt. Lassan megértjük, hogy van egy nép, amely sosem tanul a hibáiból és mindig ugyanazokat a köröket futja. Ám ahogy a gyermekből férfivá érünk, úgy leszünk szerelmesek, büszkék és végül állapodunk meg. A család új értelmet kap szemünkben és már nem dorbézoljuk át az éjszakákat, jobban figyelünk magunkra, hiszen másokért élünk ismét.

„Rájöttem, hogy az írás tudománya egyáltalán nem könnyű, viszont fájdalmas tevékenység. Szó szerint, ez sok fejfájást okozott nekem. Ha valaki nem tudta a jó választ, amikor kérdezték, már ment is a pofon.”

A történet tulajdonképpen két idősíkon mozog, ám a jelen csak picit vesz el a múltból, és ahogy visszatekintünk egy egész élet pillanatképeire úgy értjük meg, hogy sokszor bizony csak a szerencsén és az egyenességen múlt az életünk, na meg persze a leleményességen és a szorgalmon. Az egyenes ösvény, legyen az bármennyire fájdalmas, kifizetődőbb, és nem érdemes letérni róla, ám ettől még a múltban hagyott vérnyomok és sikolyok elkísérnek útunkon és soha senki nem fogja megérteni, hogy éjszakánként miért ébredünk fel verejtékben fürödve. Ezt csak azok érthetik, akik átélték, megélték az újhold hajnalát.

„Ezt nem értettem. Keserv ide, keserv oda, valaki vagy jó ember, vagy nem. Olyan nincs, hogy valaki jó ember is, meg nem is.”

Soha nem tagadtam, hogy mennyire tiszteltem és szerettem a nagyszüleimet, illetve érzem most is a leírtakat, ám ilyenkor értem meg igazán, hogy néha miért hallgattak el rokonokkal való találkozások alkalmával, vagy éppen amikor kicsit felöntöttek a garatra és az emlékeknek nem tudtak nemet parancsolni. Túl fiatal voltam még, hogy megértsem eme pillanatok súlyosságát, ám ennyi év távlatából szemlélve, már sok mindent értek.

Amikor olvastam a regényt, sokszor félre kellett, hogy tegyem és több utánanézést is közbeiktattam. Néhol soknak is éreztem a leírt borzalmakat, pedig sokkal szörnyűbb eseményekről is olvastam már. Nekem ezekben a sorokban ott voltak a nagyszüleim, foszlányokban olyan helyeken jártam, amelyekről nekem is emlékképeim vannak, ilyen például Dunavarsány vagy Soroksár. Azokon az utcákon én is sétáltam, elestem és talán picit véremet is hullajtottam. Otthon éreztem magam a sorokban és ezért teljesen más szemmel tekintettem a történtekre, eseményekre.

„– Egy napon elfogynak maguk mind, mert megölik egymást… Addig nem fognak nyugodni úgysem, ostoba, veszett dög férfiak… Akkor lesz béke, amikor már késő, és csak a gyászoló anyák népe marad a világon árván, férj nélkül, fiú nélkül, remény nélkül.”

Nosztalgiát félretéve a könyv kapcsán nagyon sokat segít a szerző gyönyörű szóalkotása és a különleges mondatépítése, amely részben származik azon emberektől, akiktől a történeteket hallotta, de egy nagyobb szegmense biztos vagyok benne, hogy a saját alkotása. Mert ez a kötet sok – sok ember története összegyúrva, kicsit megrágva, de hűen elmesélve. Talán pont ezért merült fel bennem az a kérdés, hogy vajon mennyi a valóság benne és mekkora része fikció csupán. Erről feltett szándékom kifaggatni az írót majd.

Nagyon találónak éreztem, hogy egy gyermeket kapunk főszereplőnek, marketing értékből is és lelkileg is. Mind a két szempontból megfogó, hiszen valamiért – talán az ártatlanság okán is – sokkal mélyebbre ránt mindenkit, ha egy gyermekkel történtekről hallunk, olvasunk. Ebben az esetben mondjuk, egy igazi életre való kiskölyökkel kerülünk szembe, akinek helyén van az esze és szíve. Sok fájdalmon át vezet az útunk és megélünk különös pillanatokat is, mindezt nagyon jó humorral megfűszerezve, így akár meghatódunk, akár elszomorodunk, mindig hatással van ránk a történet és tulajdonképpen nehezen engedjük el a végén.

„A fronton ugyanis jól megtanultam, hogy hiába a kiképzés és a jó fegyverek, a háborút sosem a katona nyeri meg. Az csak meghalni megy oda.”

A történetben igazán ízes szójárással találkoztam, amely nagyon tetszett, nemcsak az emlékek okán, hanem abból kiindulva, hogy sok helyen beszélik még ezt a tájszólást. Alapvetően nem szeretem a felesleges obszcén nyelvezetet, ám ebben az esetben el tudok tekinteni tőle, mert nagyon kellett a regénybe, ráadásul sok olyan szófordulatot hozott, amelyet még nagyapám használt, ha egy isteneset akart káromkodni éppen.

Amit külön ki kell, hogy emeljek a fent már említett humor. Nem szoktam spoiler-ezni, de most le kell írjam, hogy egy bizonyos udvarlási szöveget ha tízszer nem olvastam el, akkor egyszer sem. Hosszú percekig nevettem és olyan jólesett a lelkemnek. Ez van, ha nincs valamihez tehetségünk, de a helyzet megkívánja, hogy megtegyük, ami tőlünk telik.

„– Amikor nincs háború, a világ akkor is cudar […]. Mindenki harcol a lelkéért. Aztán van, akinek sikerül megmentenie, van, akinek nem.”

A sok pozitív mellett viszont lenne pár kifogásolni való megjegyzésem. Bár ahogy fentebb említettem az ízes, régies beszéd jellemző inkább a kiadványra, akadtak viszont szórványosan elgépelések, elírások, amelyek ezúttal nem a korabeli beszéd pontos leképezései, hanem szerkesztői figyelmetlenségek. Tudom, hogy azzal kezdtem ezt a véleményezést, hogy nincs tökéletes mű, ugyanakkor számomra leginkább ezek rontották az olvasási élményt. Ezen kívül panaszt szeretnék emelni a regény rövidsége okán… viccet félretéve elismerem, hogy olvastam volna még, de ezzel mindig így vagyok, ha olyan írást veszek kézbe, amely a „fogamra” való.

Összességében egy nagyszerű könyvet vettem kézbe, amely nem szépít a XX.század legsötétebb időszakán, ám egy kellemes humorral fűszerezve megmutatja, hogy az igazság és szorgalom mindig kifizetődő és milyen, amikor egy gyermeket olyanra kényszerítenek, amely egy felnőttnek is megerőltető. A gyermekkor nem hiába kincs minden ember számára, és ha vannak utódaid, akkor hagyd őket a maguk medrében felcseperedni. Elvégre a későbbi életeket nagyban meghatározza, hogy mit tanítunk az utókor számára és amilyen jellemeket, olyan világot építünk a jövő nemzedékének.

„A dolgokat kimondani, ahogyan vannak, és ahogyan gondoljuk, na arra a legtöbb ember gyáva.”

A regényt nagyon jó szívvel ajánlom mindenkinek, és nemcsak azoknak, akik szeretik a történelmi irodalmat. Ebben a történetben mindenki felmenői benne vannak, régi emlékek, megélt vagy meg nem élt pillanatok összessége rejtekezik a lapokon. Üljetek fel erre a nosztalgiautazásra és pár zsebkendőt is készítsetek be. Készen álltok?

Amennyiben úgy érzed, hogy szívesen kézbe vennéd a könyvet, nem kell mást tenned, mint a Morningstar Publishing Kiadó weboldalára ellátogatni.

Írta: NiKy