„Mindig vannak kifogások, magyarázkodások, nekilendülések, próbálkozások, ideig-óráig tartó menekülések, de önmagam elől elmenekülni nem tudok.”

Nem kevés bátorság kell ahhoz, hogy valaki ilyen formában kitárulkozzon a világnak és felmerje vállalni gyengeségét. Bátorság kell önmagunknak lenni, megélni és megértetni, hogy az a folyamat, amelyen átesünk, vagy amelyben éppen benne élünk, nekünk legalább olyan félelmetes és nehéz, mint ahogy mások tekintenek reá és ezzel megbélyegezve azt is, aki benne szenved. Első kőrben Belső Nóra: Depresszió című könyvének egy részlete jutott eszembe, ahol a következőt olvastam: „A depresszióban szürke minden. Az ég, a fák, a szoba fala. Szürkék az emberek, az autók az utcán. Szürke a felkelő nap és a napnyugta a horizonton, szürke köd borítja a világot. Az agyat is. Egyszer egy páciensem azt mondta, hogy ha Isten megáldotta volna egy kis művészi hajlammal, és tudna festeni, csodálatos szürke képeket festene, és feketével színezné.” Ezt így olvasva nagyon megrendítőnek érzem és akaratlanul is párhuzamot vonok le a mostani regény és a fenti szöveg között. Ugyanakkor talán pont ennek köszönhetően, még nagyobb tisztelettel tekintek a szerző irányába, mert elismerni a fájdalmat vagy éppen egy állandó küzdelmet, számomra ez az igazi bátorság és csak tiszteletet érdemel.

Ki is tulajdonképpen Kácsor Zsolt? Teszem fel sokadjára a kérdést. Újságíró, aki évekig dolgozott a szakmájában? Netán író, aki immáron hatodik könyvét adta át az olvasói számára? Esetleg egy szerető apa, aki rajong gyermekéért? Egy elveszett szerelmes, akinek a pokol kénköves bugyra jutott osztályrészül? Vagy csupán egy rettegő, meggyötört lélek, aki reméli, hogy senkinek nincs a terhére és végre egyszer sikerül, amit eltervezett. Bárki is legyen, a szememben író, empatikus lélek, aki Pokoljárás Bipoláriában című kötetével segítő kezet nyújt mindenkinek, aki meg meri fogni és fel meri vállalni gyengeségét. A könyv 2023-ban a Kalligram Kiadónál jelent meg, mégis azt kell, hogy írjam, hogy a jövőre nézve még remélem sok utánnyomást fog megélni… – és ez itt nem a reklám helye.

„Arra nincs időnk, hogy még panaszkodjunk is, a panaszkodás elveszi az időt az élettől […].”

Mondanám ezt a könyvet egy memoárnak, vagy éppen önéletrajznak, ám egyik sem fedi a valóságot, hiszen ez a kötet tulajdonképpen egy kétségbeesett lélek karnyújtása a világ felé. Keretbe rendezve megismerjük a felmenőket, egy elfelejtett testvért, egy tündöklő fénysugarat és egy szenvedélytől megrohadt almát, amelynek külseje még éppen piroslik, de belül már a kígyó mérgétől oszladozik.

„[…] mert úgy nem lehet élni, hogy amikor egy nőre ránézel, akkor egy másik nő arcát látod mögötte.”

Olvashatunk a belső üresség szépségéről, a halál megváltó ígéretéről, egy gyermek életerős ölelő karjáról vagy éppen egy jövőről, amelynek hídja rozoga és szinte alig áll, stabilnak nem mondható, mégis megerősít, hiszen a két végpont közötti átjáró. Fellépni rá egy dolog és egy másik elindulni, netán legyőzve a félelmet végig is menni rajta. Sokan megteszik az első lépéseket, de utána feladják, és inkább szenvednek a saját poklukban, minthogy újra megpróbálják a lehetetlen.

„Odakinn most alkonyul, de bennem az éjszaka már egy hete tart: idebenn még mindig nem jött föl a Nap, talán soha nem is bukkan már elő, ezért az éjjeliszekrényemre, amely valójában éjjel-nappali szekrény, gondosan kikészítettem a gyógyszereket, a kötelet és a kést.”

A fenti idézettel kezdődik eme alkotásnak az első bekezdése és egész végig ebben a hangulatban, ebben a belső nyomasztó mélységben éljük át mindazt, amit az író átadni kíván. Hogy végül sikerül-e neki a nagy terve? Nos, ezt nem tudhatom, de azt elismerhetem, hogy igencsak kitartó ember.

Fikció és valóság keveredik össze, hogy a végén ne tudja az olvasó, mi igaz és mi csak a képzelet szüleménye. De itt felmerül bennem a kérdés: vajon mi az igaz és hol kezdődik a hamis? Mikor álmodunk, és honnan tudjuk, hogy a valóságban vagyunk?

„Mi a valóság? Megdermedt konténer a hajnali ködben.”

Legyen bármi is az igaz, számomra nagyon megfogó volt ezt a könyvet kézbe venni, elmélkedni, netán mély bánattal együtt érezni, mert bevallom őszintén, hogy ebből a könyvből süt a kedvesség, még akkor is, ha nem kézzel fogható vagy éppen könnyen észrevehető. A szándék nagyon nemes és pont ezért érzem azt, hogy őszintén segítő kezet nyújtani egy ismeretlennek a legkedvesebb gesztus, amivel találkoztam eddigi életem folyamán.

„A hagyomány szó legelcsépeltebb jelzője az ősi, holott a hagyomány is megújul időről időre, nemzedékről nemzedékre, hiszen az a hagyomány, amelyik nem képes a megújulásra, kihal.”

Hálás vagyok, hogy olvashattam a regényt és azért is, hogy felkeltette a szerző más írásai iránt az érdeklődésemet. Mert aki képes egy ilyen őszinte feltárulkozásra, annak aranyba mártanám a kezét. Szeretnék még számos írást olvasni az író tollából.

Hogy kinek ajánlom? Nehéz kérdés, mert nem szokványos kötetről van szó jelen esetben, amely ugyan a bipoláris depresszió kérdéskörével foglalkozik, de emellett az egyik legőszintébb és legérdekesebb életrajzi ihletésű és személyes hangvételű naplószerű regény, ezt el kell ismernem.

„Milyen gyönyörű a magyar nyelv.”

Amennyiben úgy érzed, hogy kézbe vennéd a könyvet, nem kell mást tenned, mint a Libri weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy