„A szagok, akár a zene, emlékeket hordoznak.”

Kimondottan szeretek olyan – Európán kívüli – társadalmakról olvasni, amelyek eltérnek a megszokottól és legyen bármilyen zárt is egy adott kultúra, a róla szóló történetek megnyitnak egy kis kaput, amelyen boldogan csusszanok át. Ám ennek a kis utazásnak vannak buktatói is, mégpedig olyan nézetek, elvek és társadalmi dogmák, amelyeket szabad szellemű, önálló nőként nehezen tudok elfogadni, befogadni. A mostani olvasmányomat egy komoly céllal vettem kézbe, mégpedig, hogy megtudjam, India kasztrendszere hogyan torzítja el az ottani lelkeket, és milyen teher hárul egy olyan ártatlan lélekeszenciára, akinek első lélegzése okán már átokkal jön a világra, ez pedig nem más, mint nemének rablánca. Nőnek lenni Indiában nem éppen felemelő érzés és számos megpróbáltatással, megkülönböztetéssel kell szembenézni, egy amúgy is káoszra ítélt társadalomban. Ráadásul a kasztok rendszerében jellemző az egymás eltaposása, az „ingyen” munkák tömege, amelynek fizetsége a napi élelmet sem fedezi, és tartja fent az „uralkodó” osztályt, ami nyerészkedik mindezen. Ez a történet bár fikció, mégis ebben a formában kíméletlenül tárja olvasója elé ezt a kiábrándító és igazságtalan felfogást.

Arundhati Roy 1961-ben született a Meghálaja állambeli Silangban. Könyvei bár kitalált történetek, mégis hibátlanul mutatják be az indiai társadalmat és politikai kuszaságot, némi történelmi kitekintésekkel. Az apró dolgok istene című regénye hazánkban 1998-ban jelent meg, de az én polcomon lévő 2018-as kiadás a Helikon Kiadó gondozásának köszönhető. A regény 1997-ben elnyerte a Man Booker – díjat.

A könyv fordítóiról általában ritkán emlékezünk meg, ám jelen esetben úgy érzem, hogy Greskovits Endre munkáját méltatnom kell, mert rendkívül nehéz lehetett átadni hitelesen mindazt a sok kiemelést, szójátékot, szlenget, amelyet olvashatunk a könyvben.

Történetünket két ártatlan gyermek, majd később meggyötört lélek, valamint az őket „körül ölelő” családtagok szempontjából ismerjük meg. Ráhel és Eszta kétpetélyű ikerpár, akik bár külsőleg nem hasonlítanak egymásra, belülről egymás sziámilelkei. Az egyikük csendes és szinte tollpiheként szál napról napra, míg a másik, bár éberen figyelő és belül csupa tűz, mégis csak egy árnyékként létezik a mindennapokban. Az életük korai szakaszának nyomasztó felhőtlensége, majd a később egyre élesebbé váló események hálójában vergődve sodródnak egy tehetős család tragédiája felé, ahol a halál ölelő karja sem tudja megszűntetni azt a fájdalmat, amellyel élniük kénytelenek az elkövetkezendő időszakban.

„A gyermekkor lábujjhegyen elosont.
A csend bekattant, akár a retesz”

A két idősíkon mozgó történet párhuzamokat állít, amelyek bár eltérnek egymástól, mégsem léteznek a másik nélkül. Élet és halál, szegénység és gazdagság, férfi és nő, hogy csak a felszínét kapargassam mindannak, aminek jelentőségéről igazán csak a kötet végére jövünk rá. Szenvedés, elnyomás, mások testileg és lelkileg történő kizsákmányolása jellemzi utunkat. Amikor erre az utazásra váltunk jegyet, sejthetjük, hogy nem lesz minden zökkenőmentes, de álmainkban sem gondolnánk azt, ami ránk vár valójában.

„Végül is olyan könnyű összezúzni egy történetet. Megtörni egy gondolatsort. Szétrombolni egy álomtöredéket, amelyet olyan óvatosan hordoznak körbe, akár egy darab porcelánt.”

Őszintén szólva nagyon vegyes érzéseket hagyott bennem ez a regény. Sok olyan gondolatot és kérdést hozott felszínre bennem, amelyek felzaklattak és tagadhatatlanul jó pár helyen megülték a gyomromat. Minden túlzás nélkül egyszer még émelyegni is kezdtem és nem a történtek miatt – hiszen nem egy szörnyűségről olvastam már –, hanem ahogy tálalva lettek.

Ami érdekesség és egyben megrökönyödést is váltott ki nálam, az a kasztok mételyes nyomása alatti nyílt megbélyegzés volt. Gondolok itt mindjárt az emberi megszólításokra, ahol a név utótagként a ranghoz tartozást jelöli (paravan, parajon stb.) és ezen kívül maga a kasztok (brahminokra, ksatrijákra, vaisjákra, súdrákra – és a kaszton kívüliekre páriák, dalitok). Ez a fajta elkülönítése egy adott személynek már megalázó célzatú, amelyet természetesen a parancsok és az elvárt szenvedés csak mélyített. Felfoghatatlan számomra ez a fajta közrend, hogy bizonyos réteg éhbérért kénytelen dolgozni, hogy a köznép és a felsőréteg jól élhessen a mindennapokban. A mások szenvedésén alapuló jólét a legcsekélyebb lelkiismeretfurdalást sem hozza felszínre senkiben. Beleszülető nemzedékek veszik át a felmenők tanításait és csak némiképpen finomítják át az aktuális kor szelleméhez igazítva.

„Évszázadok zsúfolódtak egyetlen szertefoszló pillanatba. A történelem rossz útra tévedt. Lemállott róla minden, akár az öreg kígyóbőr. A régi háborúkban és hátrafelé igyekvő időkben szerzett bélyegei, forradásai és sebei mind eltűntek. Olyan légkör, olyan tapintható csillámlás maradt utána, amelyet tisztán lehetett látni, mint a folyó vizét vagy a napot az égen. Tisztán lehetett érezni, mint a hőséget egy kánikulai napon, vagy a hal ringatását a megfeszült zsinóron. Olyan nyilvánvaló volt, hogy senki nem vette észre.”

Hogy ne távolodjak el eme fenti szemlélettől, a nemek és vallások közötti szakadék is egyre nagyobb. A nőket ért kizsákmányoló szemléletmód természetessége mélyen fájdalmas szembesülése a hozzám hasonló életű személyek számára, hiszen Európa szívében a női emancipáció virágkorát éljük, míg a világ bizonyos szegmenseiben az alapvető emberi jogokat sem kapják meg társaink.

A történet alapvetően olvastatja magát, ám nagyon kusza családi és politikai eseményeken kell keresztül rágnia magát minden érdeklődőnek. Őszintén szólva, ha valaki nincs tisztában az alapvető indiai társadalmi szerkezettel és fogalmakkal, akkor egy kissé nehézkessé válhat a történetben meghúzódó események okozatának megértése, hiszen nincs részletesen elmagyarázva, de még csak említés címén sem találtam semmit. Ezt hiányosságként könyvelem el, mert értékes információk vesznek el az éterben.

Bár a karakterek elevenek és hús-vér emberként léteznek, mégis egy rémálom szereplőiként mutatkoznak be. Nehéz bárkinek is a személyét igazán meghatározni, azon túl természetesen, hogy akár gyermekként, akár felnőttként a megvetés és megalázás, valamint a hamis szülői törődés és szeretet fura, de annál károsabb hálójában vergődnek.

„Nem pusztán ő tehetett róla, hogy olyan társadalomban élt, amelyben egy ember halála kifizetődőbb lehet, mint az élete.”

Nyomasztó a regény hangulata, sok olyan töredékkel, modorosággal ékesített, amely giccsessé, ragacsossá tette a szöveget. Túlírt néhol, máskor ennek ellentétje látszik, ám egész végig fogva tartja a figyelmet és meg is teszi hatását. A lassú folyású könyv nagyon részletes az emberi torzulás bemutatásában és bár többnyire modorosan szépirodalmi kifejtésű, máskor a trágárság és vulgáris kifejezésekkel megtöri ezt a nyomasztó, ám annál fennköltebb hangulatot. Túlkomplikált és talán sok is, amit az írónő átadni kíván egyetlen történeten keresztül, de az tagadhatatlan, hogy az utolsó pár oldalon mély bántatba sodorja a kitartó olvasóit.

„Mert az az igazság, hogy csak ami számít, az számít.”

Összességében sok és sokkoló ez a regény, ahol a míves szavak és érdekes történelmi háttér események tükrében egy gennyes, szinte már fullasztó világ tárul szemeink elé. Nem tagadom, hogy csalódott vagyok, több gondom is akadt – lásd fentebb – a történettel, de azt el kell ismernem, hogy egy arisztokrata család széthullásának ígéretét betartó, kissé talán „túlbuzgó” könyvet kaptam, amely hatással volt rám és nagyon elszomorított is egyben.

Aki érdeklődik India iránt, annak egy olvasásra megfelel, ez tagadhatatlan, ám egy tanácsot adnék: ne ezzel kezdje senki sem! Ennek a kötetnek az olvasásához kell némi háttérismeret, fogalommagyarázat és egy adag hidegvér is, azt hiszem. Ám ezt az idézetet nagyon igaznak vélem: „Az emberi érzések becsesek.”

A könyvet a Libri weboldalán érhetitek el.

Írta: NiKy