„Azt mondta, a szabadság sokszor veszteséggel kezdődik. (…) aki nem vesztett még semmit, nem is lehet szabad.”

Hosszú idő óta először vásároltam meg egy könyvet azért, mert megtetszett a címe, bár ez így teljesen nem valós. A valódi indokom abban rejlett, hogy én is a küszöbén állok a címben megnevezett bűvös számnak és reméltem, hogy egy olyan hiteles, mai – XXI. századi – nő vívódásait követhetem nyomon, aki akár én magam is lehetnék. Bár Katalintól számos tényező elválaszt, mégis reméltem, hogy a gondolataim visszatükröződnek, akár csak kis szegmensében is a történetben. A remény hal meg utoljára, tartja a mondás, de én ezt már a kötet felénél elengedtem…

Bendl Vera írónő nevével először 2021-ben találkoztam, amikor két mesekönyvét is kézbe vettem ( Mihályi ​Csongor és az időgyurma, valamint A ​galamb, aki megette az időgyurmát). Az előbbit nagyon szerettem, míg sajnos ennek elletétjét tapasztaltam utóbbi történetével kapcsolatban, így talán érthető, hogy amennyire vonzott a témaválasztása aktuális regénye kapcsán, annyira féltem, hogyan is fogok viszonyulni ehhez az amúgy is kényes tematikához.

Bendl Vera – Majdnem negyven című könyve 2022-ben jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában. A borító lényegretörő a maga nemében, hiszen a test és szellem rabságáról is olvashatunk a könyvben. Alapvetően provokatív,  úgy gondolom, ám ennél jobban, nehezen kifejezhető a történet lényege.

Katalin egy elvált, egyedülálló anya, aki immáron 16 éves lányával, Csengével éli a szürke hétköznapokat. Az asszony élete két férfi közötti őrlődésen, a lánya kamaszkori lázadásán át egészen a negyven év előtti lelki válságig húzódik. Ráadásul az önkéntes szeretői státusz megélése nagyon mély érzelmi káoszhoz vezeti, ahonnan csak a szex és fékezhetetlen vágy tudja csak kibillenteni rövid időszakokra. Ebben a káoszban kell megélnie testének változását, gyermeke ideje korán megélt női bimbózását és egy nem várt osztálytalálkozón tapasztalt sokkot, amely rádöbbenti, hogy a Föld ugyanúgy forog tovább és az idő sem áll meg, hiába lépne ki kicsit megpihenni, feltöltekezni. Vajon miért evidens, hogy egy egyedülálló szülőnek félelmekkel és szorongással kell töltenie napjait, vállalva az elrontott anyai intelmeket, egy vállalhatatlan kapcsolatot vagy éppen az elmúlástól való rettegést? Mikor válik valaki igazán szabaddá és a szerelemben nincsen második esély?

„[…] a magány nem megszüntethető. Vannak szerencsések, akik úgy járnak a világban, hogy valakihez tartoznak; lehetséges, hogy ők megtartják egymást, de ezt én olyan ritkán, vagy inkább sosem tapasztaltam meg, hogy hirtelen lehetetlennek tűnt, hogy Csengét meggyőzzem legalább a létéről. Egyszerűen nem tudom, milyen az az élet, amelyik nem magányos – hogy hazudjam, hogy ismerem a titkát? Az biztos csak, hogy meg lehet szokni, de ezzel biztassak egy tizenkét évest?”

A könyv egy harmincas évei végén járó nő szemszögén keresztül meséli el egy egyedülálló szülő mindennapjait, ahol a vágy pusztító erejétől sújtva, a magány fojtogató markában, és két férfi között őrlődve sodródunk a semmiben. Vajon tényleg csak ennyi jár, ha egy rosszul választott házasság után újra élnünk kell? Tényleg nincs második esély vagy pusztán csak a félelem tart gúzsban, a csalódás pedig elkerülhetetlen?

„Ijedten bámultam magam, Istenem, mi történt velem hirtelen, amit nem vettem észre? Hova tűnt a magától értetődő fiatalság a testemből? Hova lett az, amiről azt hittem, hogy nem múlhat el? Hogy történhetett meg velem az, ami mindenki mással is meg szokott? Én nem ilyennek látom magam (…).”

Bizonyos szinten a történet rávilágít arra, hogy az évek gyorsan peregnek, mint homokórában a homokszemek, de az eltelt idő sosem adja vissza azt a sok emléket, amelyet kénytelenek vagyunk átélni akár pozitív, akár negatív értelemben. A test változásait csak komoly odafigyeléssel lehet karbantartani és az öregedés folyamatát az egészséges és normális életvitellel szabályozni, ám ez is csak ideig – óráig működik. A lélek persze nem igazodik ehhez olyan könnyedén. Főszereplőnk sodródik az árral és folyamatosan keres és kutat, ám amire igazán vágyik, mindig egy karnyújtásnyira marad tőle.

„Az osztálytalálkozókon mindig meglepett, milyen kivasalt felnőttek lettek űzött társaimból, és gyakran elgondolkoztam, hogy a legigazibb vagy a leghazugabb és régen meghaladott arcukat láttam akkor régen, de sosem értettem, miért nem érzik magukat kényelmetlenül attól, hogy életünk legkínosabb élményeit megosztottuk, és miért csak én vagyok az, aki feszeng, holott annak idején igazán csak bámultam magam elé, legfeljebb ez lehetett feltűnő a közelemben lévőknek.”

Őszintén szólva nagyon kettős érzésem van a regény kapcsán. Elsőlegesen egy megtört, magányos nőt ismerhettem meg, aki kétségbeesésében úgy viselkedik sokszor, mint egy éretlen, hormonoktól űzött tinédzser. Anyaként próbál lavírozni a felelőségteljes felnőtt és a sérült nő között, aki még vágyik az igaz szerelemre, egy olyan férfi ölelésére, aki a világ előtt is vállalja szerelmüket. Ám pont ennek okán végül kétszeresen is belelép egy-egy tiltott kapcsolatba. Két férfi, akik többre tartják saját nézeteiket, felépített életüket, mint egy közös vacsorát bármely étteremben. Lopott csókok, vad, gyötrő és fájdalmas közösülések néhány elvakult, „boldognak” tűnő hangos sikolyért. Tényleg csak ennyi lenne egy negyven év előtti, egyedülálló nő sorsa?

Ugyanakkor Katalinban semmi tartás nincsen, hiszen egy jött-menttel is összefekszik. Minden gondolata a testiség körül forog és bár érzi ott belül, hogy mennyire nem helyes, amit tesz, mégis képtelen nemet mondani. Ez a fajta kontroll nélküli, kissé túlértékelt „önfeláldozás” a szerelem oltárán bennem dühöt, majd végül végtelen szánalmat hozott felszínre. Valóban nem könnyű helytállni a mai társadalmi nyomás tekintetében, és bár nem vagyok sem szülő, sem elvált asszony, mégis úgy gondolom, hogy erő kérdése a felállás, főleg, hogy viszonylag stabil egzisztenciával éli a szürke hétköznapokat. A szeretői státusz pedig a másodrendűség lealacsonyító szintjével jár együtt, ám ennek is megvan a maga értelme, „szépsége”. Azt gondolom, hogy egy házas ember nem fogja feladni mindazt, amit felépített, ha csupán a vágy vezéreli. Mindenki eldönti maga, hogy mire van igénye, de szerelmet követelni bárkitől is, nevetséges. Katalin többször nagyon banálisan viselkedik, rendszeresen magát helyezi gyermeke elé és túlzóan önzően éli meg az adott szituációkat. Majd később kesergéssel tudatosul benne, hogy gyermeke letükrözi mindazt, amit látott.

„Senkivel, soha nem kell együtt lenni, ha nem akarod, érted?”

Semmi önbizalom, gerinc és női erő nincs benne, amely bár sok előzményre vezethető vissza, de semmiképpen sem szánni való, úgy érzem. Rendkívül frusztrált ez a fajta sodródás, amely az önsajnálaton kívül nem nyújtott mást. Tulajdonképpen egy felnőtt testbe bújt tizenéves hisztériát követtem végig, amely számomra elképesztő visszataszítóvá vált a regény végére.

„A tisztánlátás rövid és intenzív időszaka, amikor tökéletesen világos előttem, hogy mi számít és mi az, amire értelmetlenül fecsérlem az életemet.”

Összességében inkább csalódásként könyvelem el ennek a komoly tematikának a boncolgatását. Az idő múlásával és egy magányos asszony tépelődésével tudtam volna mit kezdeni, még akkor is, ha nem teljesen egységes az én és a főszereplő élete, de ezzel a fajta értelmetlen önkínzással és tartás nélküliséggel, csak egy felnőtt nő gyermeki hisztijét követhettem végig. Igazán kár érte, ámbár azt el kell ismernem, hogy a szerző remekül ábrázolta a fent leírtakat, amennyiben az eredeti szándékát véltem felfedezni.

Jó szívvel nem tudom ajánlani a mostani olvasmányomat, de ettől függetlenül lehet, hogy más még örömét leli benne és ki tudja, talán pont te leszel az a személy, aki elmeséli a másik oldalát ennek a történetnek.

Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, nem kell mást tenned, mint a Libri weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy