„A boldogságot ne mástól várd, de még csak ne is egy másik helytől, munkától, sikertől, és különösen ne egy másik testtől. A boldogságot magadban keresd.”

Bevallom őszintén, hogy nagyon ritkán veszek kézbe spiritualitással foglalkozó könyvet. Ennek számos oka van, de sosem tudatosan kerülöm eme tematikát, ugyanakkor, ha csak egy okot ki kell emelnem, akkor maga a vallás, mint témakörhöz köthető. Vallástörténetet szívesen forgatok, de kimondottan kerülöm a kereszténységgel foglalkozó irományokat. Nem szeretnék ennek okáról különösebben írni, de elvétve olvasok csak ilyen kiadványokat. A mostani könyvet azért választottam, mert maga a szerző munkássága is egy nagy talány számomra és szerettem volna valami „mai” korban mozgó regényét is megismerni, hátha csak a történelmi kötetekkel van problémám.

Bauer Barbara neve kis hazánkban egyre ismertebb, nem is csoda, hiszen számos regény írónőjeként sok olvasó szívét hódította már meg. Én 2021-ben találkoztam először az alkotó könyveivel és akkor hármat is elolvastam. A három kiadvány közül a Kétszáz éves szerelem tetszett egyedül, mert ebben a világban „otthonosabban” tudtam létezni. Tavaly pedig több hónapon keresztül küzdöttem A szív szabadságharcosai című regényével, de végül csak sikerült megemésztenem. Ezek után már érezhető, hogy miért is akartam egy mostani idősíkban játszódó írásával is „találkozni”. A kisregény ugyan alig 128 oldalas, mégis egy sorozat (Találkozások) kezdő kötete.

Bauer Barbara – Az idegen című kisregénye 2022-ben jelent meg a Jaffa Kiadó gondozásában. A kötet borítója nagyon megfogó volt számomra első perctől fogva, amely Hegyi Péter munkáját dicséri.

Történetünk hősnője egy igen különleges utazáson „kénytelen” részt venni, ahol megismeri rég elfeledett múltját és ezáltal jelenét is. Az idősíkok váltakozásával egyre több élet szegmensei mutatkoznak meg előtte, amelyek együttesen rásegítik mind az olvasót, mind hősnőnket arra az ösvényre, amelynek célja még láthatatlan, mégis végig kell menni rajta. Vajon minden előre elrendeltetett vagy tényleg van az egyénnek befolyása saját sorsára? És létezik-e véletlen, vagy csupán a jeleket megfigyelve kerülünk a megfelelő irányba életünkben?

„A változást a létezés kelti életre. A te létezésed is. A világ harmóniára, boldogságra, jólétre törekszik, ez a legfőbb alapja mindennek. De a fizikai lét feszültségeket halmoz fel, félelmeket és gátakat. Az ellentéteket pedig gyakran rosszul értelmezi.”

Ez a történet idősíkokon, életeken és eseményeken át vezeti olvasóját. A cselekmény szól az élet kezdetéről és végéről, a halál misztériumáról és azon emberekről, akikkel eme két állomás közötti időszakaszban találkozunk. Életeszenciákat látunk eltűnni, nőket éjszaka a szabadság ígéretével menekülni, háborúban behívott szerelme után vágyódó lány küzdelmét véljük látni.

„Lassan közelítenek, mintha lebegnének.

Ködfelhőből bontakozó kristálytiszta
képek, mögötte megannyi apró
villanás… talán emlékeké, talán
egy még meg sem élt történeté.
Talán egyetlen pillanaté.

Az övé. Az enyém.

Föld mélyébe húzó bánaté, szellő
szárnyán táncoló örömé, tenger
mélyébe vesző könnyeké, lángok
nyelvén tomboló vágyaké.

A miénk.

Két világ, mely egymás nélkül
mit sem ér.”

Őszintén szólva sok mindenre számítottam, de arra nem, amit kaptam. A történet elején még érdekesnek találtam a merengést és tulajdonképpen sok fontos intelemmel lettem gazdagabb, ugyanakkor, ahogy az örvény beszippantotta főhősnőnket, úgy homályosult el számomra, hogy hol vagyunk éppen, vagy kivel „beszélgetünk”. Ahogy visszatérünk az időben, minden lélek esendősége megmutatkozik a lapokon, de az első találkozásnál kissé felhúztam a szemöldökömet. Kiderült idővel, hogy jól sejtettem kiről is van szó ott és akkor, de nem gondoltam volna, hogy mint férfi nézzek rá, tehát az ajkai duzzadása volt az utolsó, amelyet abban a pillanatban a gondolataimba engedtem volna. Ehhez képest a főhősnőnk vágya szinte kézzel foghatóvá vált és ez számomra mélyrepülést eredményezett. Későbbi eseményekből két részletet emelnék ki: az egyik egy magányos asszony szabadság utáni vágya, amely tragédiába fullad és egy szerelmes nő haláltusája, amely a maga tragédiáján át is gyönyörűvé vált számomra.

A fent leírtak ugyan kicsit spoiler–esek és tőlem nem megszokott módon váltak azzá, de sajnos muszáj kiemelnem, hogy miért is éreztem kaotikusnak ezt az olvasásomat is. Az elmúlásról viszont egy részlet nagyon megragadta a figyelmemet: „A halállal különös a kapcsolatunk. Van, aki fél tőle, más dühös rá, olyan is akad, aki várja. Talán a közömbösség az egyetlen, amivel senki nem viseltetik iránta. Talán a sorsunkkal is hasonlóképpen vagyunk. Vajon előre megírták, mi az utunk? És aki írta, az rakta össze a nagy egészet is? Megválaszolhatatlan kérdések.”

Talán ezek után már érthető, hogy miért használom a szerzőre a „káosz írónője” jelzőt. Bennem mindig óriási kavarodást hagynak a regényei és nem feltétlenül jó érzés kikeveredni belőlük. Persze mondhatnám azt is, hogy ha egy téma bosszant, vagy éppen felháborít, akkor az egy olyan problémára világít rá, amin nekem még dolgoznom kell. Még van a polcomon két kötete, amit idővel biztosan ki fogok olvasni, de ezek után ismételten elkedvetlenedtem.

Ajánlani nem fogom a könyvet, mert nagyon nem az én történetem volt és nehéz lenne behatárolni kiknek is szól igazán. Talán azon olvasóknak egy érdekes utazásban lesz részük, akik alapvetően is kedvelik a szerző stílusát és a spirituális történeteket.

Ellenben ezt az idézetet ajánlom mindenki szíves figyelmébe: „Lásd magad szépnek, hogy szépnek lássanak! Bízz magadban, hogy benned is bízhassanak! Szeresd magad, hogy szerethessenek! Érezz, hogy érezhessenek! Gyújtsd (sic!) tüzet, hogy a lángok táncolhassanak!”

Amennyiben úgy érzed, hogy tennél egy próbát, akkor nem kell mást tenned, mint a Jaffa Kiadó weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy