„Látni- vagy tennivaló nélkül az idő rendkívül lassan telik.”

A II. világháború alatti genocídium időszakáról mindig mély szomorúsággal olvasok, legyen az fikció vagy ismeretközlő irodalmi alkotás, ám amikor megtörtént események alapján, gyermekszemszögből kerülnek elém az „ismert” szörnyűségek, az egyenesen megrázó a számomra. Sosem tudom megérteni, hogy a „vérkorszak” hogyan is jöhetett létre, ám ahogy egyre több ilyen irodalmat veszek kézbe, annál jobban felfogom, hogy nem új keletű népirtásról beszélünk. Itt kitekintenék egy pillanatra, mert eszembe jutott, hogy tulajdonképpen Amerika felfedezése kapcsán már a világ megélt egy hasonló kegyetlen időszakot, mégsem tekintenek rá ilyen mély megemlékezéssel, pedig ha belegondolunk az őslakosság háromnegyedét leölték, mint a bölényeket és a túlélőkkel sem bántak kesztyűs kézzel. Valahogy ilyenkor azon gondolkodom, mennyi időszakonként tör a felszínre egy-egy népcsoport eltávolításának ötlete? Vajon tényleg belénk van kódolva az elnyomás és vér utáni láz? Erre persze van egy teóriám, de ez az értékelés nem erről kell, hogy szóljon.

Lantos Péter 1939.október 22. született, Makón élő, magyar származású, ám angol állampolgárságú orvos, író, aki maga is átélte a II. világháború legkegyetlenebb időszakát, hiszen zsidó származása miatt gyermekként elhurcolták őt és családját. Ez a történet a szerző megemlékezéseiből, valamint az elhunytak iránti tiszteletadás okán született meg.

A fiú, aki nem akart meghalni című ifjúsági regény 2024-ben jelent meg a Kolibri Kiadó gondozásában. A kötetre a Merítés-díj Ifjúsági zsűri aktuális listájára való felkerülése kapcsán figyeltem fel, ám olvasás után inkább úgy vélem, hogy nem teljesen oda való, legalábbis nem a szó eredeti értelmében. Ugyan egy fiatal gyermek kálváriájának lehetünk szemtanúi, mégis úgy gondolom, hogy egy 12-14 éves ifjú még nem feltétlenül fogja érteni és értékelni ennek a kiadványnak a tartalmát. Talán kicsit érettebb fejjel, már érthetőbbé válhat, így a 16+ korosztálynak adnám inkább a kezébe.

Péter 5 éves korától kezdve igen meghatározó életciklusokra bontva emlékszik vissza a náci megszállásra, az utazásokra, a koncentrációs táborban eltöltött időszakra, a menekülésre, az orosz megszállás viszontagságaira és egy tömörített fejezetben olvashatunk a felnőtt korában megélt eseményekről, valamint a kutatómunkájáról, amely családja élő és halott rokonainak sorsát kívánja rekonstruálni.

„– […] Meg kell tanulnunk kibírni.
– De hogyan?
– Hogy hogyan kell kibírni? Túl kell élni napról napra.”

A fejezetek között eltelt idő alig egy évet ölel fel kezdetben, ebben a periódusban mégis talán a legintenzívebbek a leírt események, élmények. Péter gyermeki gondolkodása egy picit oldani próbálja a feszültséget az olvasóban, ebben biztos vagyok, hiszen egy koravén, ám annál kíváncsibb kisfiú kérdéseire és kalandjaira próbálunk összpontosítani, miközben darabokra hullik addigi megszokott élete és a körülötte élők sorsa is egyaránt. Sok esetben erős édesanyjának gondoskodása okán éli túl a megpróbáltatásokat, hiszen Ili – így becézte a család – mindenkinél kitartóbbnak bizonyult, mindig előrelátóan igyekezett védeni szeretteit, ám még így is csak a csonka család térhetett vissza a normál életbe. Sok vesztességgel, veszéllyel és fájdalommal újrakezdeni egy életet nem lehet. De erős akarattal, hittel és kitartással már igen. Ez a keveredés tette olyan erőssé a túlélőket és ezért kell emlékezni mindig, hogy a jövőre nézve sose fordulhasson elő még egyszer ilyen embertelenség.

„– A németek nem az ellenségeink? Nem gyűlöljük őket?
– Igen, az ellenségeink, de nem gyűlöljük őket, csak azokat, akik meg akarnak minket ölni. A nyelvüket sem gyűlöljük. A világirodalom legszebb művei közül néhányat németül írtak.”

Nehéz szavakba foglalnom, hogy milyen érzések kavarognak most bennem, ahogy ezeket a sorokat gépelem. Talán úgy írhatnám le legjobban mindazt, amit a legszívesebben kikiáltanék: igazságtalanság. Bár a harag nem vezet semmi jóra és csak önmagunktól vesszük el a drága időt, mégis egyre fásultabb leszek, ahogy ezek a könyvek a kezembe kerülnek.

A szerző idős kora ellenére nagyon elevenen emlékszik a múltban történtekre, sokszor részletekig leírva a borzalmakat, ugyanakkor nagyon megrendítő volt olvasni a következő sorokat:

„Nincs bennem gyűlölet, hiszen ez olyan negatív érzés, amely többet árt a gyűlölködőnek, mint annak, aki ellen irányul.”

Az író felnőttként megjárva a maga hosszú útját végül orvos lett, aki minden erejével az emberek megsegítésén fáradozott, remélve, hogy ha csak egy kicsit is, de hozzájárulhat egy nagyobb jóhoz. Az elhunyt családtagok, a túlélő édesanyja tiszteletére sose adta fel a reményt és a harcot, minden tekintetben igazi nyertese egy veszteséges időszaknak.

Ami számomra külön kiemelendő, az az édesanya személye. Ilyen bátor és erős nőt ritkán találok a fiktív regényekben is, aki következetesen vigyázott magára és gyermekére, ráadásul a sok veszteségtől sem rogyott meg, hanem egyenes derékkal végül újra felvirágoztatta a családi vállalkozást, ezzel is segítve fia boldogulását.

Úgy gondolom, hogy ez a könyv nagyon értékes a maga nemében, és 16 év felett bátran ajánlom az olvasását nemtől függetlenül. Tudom, hogy sokan már kissé unottan fogadják ezt a tematikát vagy éppen inkább tudni sem akarnak róla, ám pont azért kell ennyit foglalkozni vele, hogy a jövő nemzedékének még véletlenül se kelljen soha rettegésben élnie. A közös érdekünk, hogy a jövő biztonságos legyen, amennyire befolyással bírhatunk az eseményekre.

Számomra pedig egy nagyon megrendítő, de annál értékesebb olvasásként marad meg.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, nem kell mást tenned, mint a Libri weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy