„Muszáj valakinek elmondanom, milyen érzés ez, miért annyira nehéz együtt élni valakivel, aki hirtelen elnémult. Nem csak olyan, mintha ő már nem lenne ott. Olyan, mintha te magad sem lennél jelen.”

Gondolataim hangosan üvöltenek egy elnémult házban. Csend, amelyre oly sokszor vágyom, és amely néha rám omlik akaratlanul is. A ki nem mondott szavak összessége, a meg nem élt életek értelme és a halál előhírnöke.

Merethe Lindstrøm – Csenddé vált napok című regénye egy idős házaspár életébe enged betekintést, ahol a gyermekek elköltözésével beáll egy bizonyos állandóság és mintha az idő sem akarna megfelelően telni már. Megszokottá vált mozdulatok és elfelejtett emlékek között bolyongva keressük a történelem hazug álarcát, hogy felfedhessük, elmondhassuk az élőknek – utódoknak és túlélőknek –, mindazt a borzalmat, amellyel együtt kellett élnünk, és amelyre igazán sem magyarázatot, sem feloldozást nem leltünk. Egy egész élet eseményeit, apró-cseprő pillanatait követhetjük nyomon, hogy végül megértsük, hogy a múlt mindig az életünk részét képezi, akaratlanul is vissza-visszatérünk és a megoldatlan történések újra felkínálják magukat nekünk. De, ha anno nem tudtunk vele mit kezdeni, akkor vajon évtizedek múltán mennyi esélyünk lesz megtalálni a megoldást? Erre szolgálhat az elcsendesedés, amely által visszatérhetünk a porlepte emlékeinkhez és talán meglelhetjük, amit cipeltünk eleddig.

„Nem gondoltam, soha hogy gyáva volnék. De hogy mit jelent a gyávaság, csak attól függ, mivel kell szembenéznünk. Ha olyasmi áll előttünk, amitől tulajdonképpen nem félünk, akkor ez nem hősiesség. Mindig van valami, amitől valóban félünk. A többség számára az a gyávaság mértéke, hogy minek az elvesztését kockáztatja, amely végső soron önmaga elvesztéséhez is vezet.”

Oly sok mindenről beszél ez a regény, és talán ennél sokkal többet kíván átadni, ám nyilván függ a megértés az olvasótól is, hiszen ahányan csak kézbe vesszük majd ezt a könyvet, annyi féleképpen fogjuk értelmezni és megélni a történetet. Hiszen szól a zsidó nép genocídiumának időszakáról, némiképpen egy új szemszögből bemutatva, ám minden emlékmorzsa egy-egy seb újra feltépésével jár kézen fogva. Olvashatunk egy asszony csendes gyötrődéséről, a bátorság hiányáról, egy férfi saját múltjának felkutatásáról és tulajdonképpen arról az örökségről, amelyet egy félelmekkel teli időszakból merítkezve, akaratlanul is tovább adunk gyermekeinknek. A múlt lezáratlansága, az állandó kétségek és az újrakezdés lehetetlenségében őrlődve, újraépíteni egy életet, szinte lehetetlen. Persze a felszínen lehetünk nyugodtak, tehetünk úgy, mintha semmi sem történt volna, felnőhetnek úgy utódaink, hogy nekik már tudniuk sem kell ezekről, ám mindig rettegünk, hogy egy nap kopogtat és eljön értünk a „ki nem mondott” halál.

„Nem tudom, a munka hiányzik-e, de szeretnék részese lenni valaminek, folyton olyan érzésem van, mintha kihagytak volna mindenből, és kívülálló lennék.”

Csendesen folyó, lassan építkező regény, amely a maga egyszerűségéből adódóan egyre mélyebbre rántja az olvasó lelkét. Nincsenek felesleges bonyodalmak hiába kerülnek felszínre a múlt apró szilánkjai, minden mozaik kocka végül megtalálja a helyét, még akkor is, ha időközben egy-egy darabka megsérült.

Egy elfeledett gyermek, három nővér, egy alkalmazott barát és egy szent hely, ahova hitetlenül térünk vissza időközönként, hogy választ reméljünk gyötrő kérdéseinkre.

„Ez a szoba a sekrestye. Ide hozzuk a bűntudatunkat. Talán azért visszük a bűntudatot a templomba, mert egyébként nem tudunk mit kezdeni vele. Mert olyan helyet keresünk, ahol a mondandónknak súlya van, jelentőséget nyer.”

Egész végig azt éreztem, hogy a gondolataim hangosabbak, mint a regényben elmesélt események. Minden karakter hozzátett valamit, de igazán a csenddé lett a főszerep. Az élő szereplők, mint a díszlet, amely időközönként változik, léteztek és cselekedtek, de a körforgás mindig ugyanonnan indult és tért vissza.

Felmerült bennem számos olyan kérdés, amelyre nem kaptam teljes választ, de végül megértettem, hogy ezeket magamnak kell kiegészítenem, a saját belső ítéletem által.

Szenvedtem, mert sokszor üvölteni tudtam volna a karakterek helyett is, de hiába éreztem nagyon erős késztetést, a könyv tartalma nem változott.

„…… könnyebb segíteni, mint elviselni, hogy neked segítenek…”

Bolyongtam a múltban, emlékek között kutattam, de végül rá kellett, hogy döbbenjek, nem lehet mindenkit megmenteni. Külső szemmel mindig látom a megoldást, de hiába, ha a másik félben nincs meg az akarat és tán nem is kívánja. Ráerőltetni másokra a saját igazunkat, olyan, mint elvenni egy embertől a hangokat. Fojtogató és egy idő után a vég is megváltásként köszönt ránk.

Hiszek abban, hogy a múltunkat nem elfeledni kell, hanem megbékélni azzal, amivel lehet, ha olyan szörnyűségeket kell feldolgozni, amelyeket talán nem is lehet, akkor pedig az elmélyülés ad segítő kezet. Az én hitem eltérő az átlagtól, de azzal egyetértek, hogy kapaszkodó, és bár megoldani ugyan nem fogja a gondokat, de a belső békéért való küzdelem során társként szolgálhat.

„Irigylem azokat, akik vallásosak, irigylem a meggyőződésbe vetett hitüket. Aki nem érti a hit és a vigasz szükségességét, valóban naiv. Elég naiv ahhoz, hogy minden este úgy feküdjön le, s minden reggel úgy keljen föl, hogy ne gondoljon a minket körülvevő reménytelenségre. Csakhogy a szükség nem tesz senkit hívővé. Engem legalábbis nem tett azzá.”

Ez a regény egy tiszteletadás is egyben a Holokauszt áldozatainak és a túlélők fájdalmának és bár csak egy enyhébb balzsam, mégis némiképpen enyhítéssel szolgáló, ezért úgy gondolom, hogy csodálatos is egyetemben.

Összességében egy nagyon megrendítő, de annál mélyebb mondanivalójú regényt vehettem kézbe, amely minden sorával meggyötört és egyben fel is emelt. Az szerző pontosan úgy játszott az érzelmeimmel, mint mások az emberi életekkel, akaratlanul is rettegtem, hogy mi vár még rám és csak remélni mertem a feloldozást.

Ajánlom a könyvet minden olvasni szerető léleknek, mert hiszem, hogy sokat tud adni, ám a drámai felhangot mindenkinek magának kell megemésztenie és a regény végére megértenie. Remélem ez az utazás másoknak is legalább olyan gazdag érzéseket fog örökül hagyni, mint nekem, ahogy becsuktam az utolsó oldalt.

Amennyiben úgy érzed, szívesen kézbe vennéd a könyvet, nem kell mást tenned, mint a Noran Libro Kiadó weboldalára ellátogatni.

Írta: NiKy