„Egységben az erő.
Íme a Hierarchia nagy hazugsága, amelyet emberöltőről emberöltőre egyre hatalmasabb tömegek visszhangoznak elvakultan. Részben meg is értem őket. Ereje van a mondatnak, kecsegteti az embert. Azt ígéri, hogy senki nem marad magára. Védelmet ad. Bajtársakat. Közös célt. Hogy van hová tartozni.
De nem kell nagyon megkapargatni, hogy lássuk a mögötte rejtező álságosságot.”

Az emberi civilizáció alapvetően mindig is nagyon energiaigényes berendezkedés volt. Kezdetben az izomerő döntött többnyire a túlélés kérdésében, később egyre inkább a természeti erőforrások kiaknázása került előtérbe, majd azok szűkössé válásával fordultunk kényszerből a megújuló energiahordozók felé. Vajon milyen államszerkezetet és intézményeket eredményezne egy olyan technológia, amely magát az emberi akaraterőt tudná energia formájában hasznosítani? Elhozna egy új aranykort ez a „végtelen” bőség vagy csak az elnyomás egy eddig nem látott formáját szülné meg? Felértékelődne az ember, mint páratlan energiahordozó vagy a bőségesen rendelkezésre álló „megújuló” forrás egy kegyetlen rabszolgatartó disztópiának ágyazna meg?

James Islington: A sokaság akarata című regénye az Agave Könyvek Kiadó gondozásában jelent meg 2026-ban. A monumentális, 800 oldalas keményfedeles nehézcirkáló igazán impozáns kiadvány, még akkor is, ha mélyre kell nyúlnunk a pénztárcánkba miatta.

 A történet egy, az antik Római Birodalomhoz nagyon hasonló felépítésű képzeletbeli világba repít el bennünket, ahol azonban a rabszolgatartás egy sajátos formája alakult ki. A társadalom alacsonyabb rangú tagjai akaratuk kisebb-nagyobb részét átengedik a mindent leigázó Hierarchia elitjének részére, akik ennek köszönhetően emberfeletti képességekre tesznek szert, illetve az akarat működtet megannyi fontos technikai vívmányt is, tehát a gazdaság nélkülözhetetlen hajtóereje is. Mintha a mi jobb sorsa hivatott gályarabjaink evezés helyett egy kis agykapacitással járultak volna hozzá az ókori hajók meghajtásához. Egy arisztokrata annál hatalmasabb, minél több ember rendeli neki alá az akaratának egy részét, cserébe pedig csak egy kicsit tompábbak és gyengébbek lesznek. Csekély ár a prosperitásért és biztonságért cserébe, nemde? Az ókori Rómához hasonlóan a társadalom csúcsragadozói itt is hiperkompetitívek, állandó az ármánykodás és az intrika, és ebbe a hatalmi játszmába csöppen bele főhősünk is.

„- Minden ember életében eljön a választás pillanata, amikor dönthet, hogy a végső pillanatig ágál a világ igazságtalansága ellen, vagy a legtöbbet megpróbálja kihozni abból, ami maradt. Hogy áldozat marad, vagy a túlélők közé áll.”

 Vis Solum számkivetett árva, aki esténként sajátos színházi előadások során próbálja elkerülni, hogy félholtra verjék némi pénzjutalom reményében, amelynek segítségével azt tervezi, hogy egy szép nap végleg eltűnik az árgus szemek elől. Származása ugyanis olyan titkokat rejt, amelyeket a Hierarchia hatalmasai nem szeretnének, hogy napvilágra kerüljenek. Tehát amolyan titokzatos idegen, aki sokkal több, mint aminek látszik. Sajnos számomra nagyon sablonos figura volt, és bár az író igyekszik agyonmagyarázni kiválóságának okait, nem tudtam izgulni érte egy pillanatig sem, mert szinte minden helyzetben ő volt a legügyesebb ugrifüles. Mintha egy három órás életrajzi filmben izgulni próbálnánk az első harminc perc után, hogy a főhős túléli-e a gyerekkort. Vis mindenben kiváló, erős, fürge, jóképű, hihetetlenül művelt és jól vág az esze, talán csak az elbizakodottság az egyetlen gyenge pontja néha. Ebből kifolyólag egy percig sem izgultam érte, és ekkor még nem is tudtam, hogy egy trilógia első kötetével van dolgom.

Mindenféle politikai cselszövések és egyéni indíttatásoknak köszönhetően hősünk nemsokára a Hierarchia elit egyetemén találja magát, ahol a legbefolyásosabb családok gyermekei vetélkednek meg egymással amolyan sajátos tanulmányi verseny keretében az osztályelsőségért. Nekem itt kicsit olyan érzésem volt, mintha a Harry Pottert összekeverték volna az Éhezők Viadalával, egy kicsit sántított nekem itt-ott a magyarázat az Akadémia körül.

Szerencsére ezzel nagyjából össze is foglaltam, hogy mi nem tetszett a könyvvel kapcsolatban. Történelem iránt érdeklődő emberként nagyon izgalmas volt számomra a történelmi ihletésű díszlet, a sokszor egy az egyben átemelt latin kifejezések és szokások, és valami azt súgja, hogy ezek talán nem is teljesen véletlen áthallások csak. A cselekmény és az intrikák a főhős meglehetős sablonossága ellenére mindvégig fenntartották az érdeklődésemet, mind újabb és újabb bonyodalmak bukkantak fel, bár ezekre sokszor Vis szuperképességei nagyon gyorsan megoldást találtak. A történet tartalmaz néhány meglepően brutális, szinte horrorisztikus elemet is, szóval egy idő után kiderül, hogy nem babra megy a játék. A lezárás pedig nagyon…sajátosra sikerült, olyan függővéges lett, amilyen függővéges a Lost első évada csak lenni tudott, úgyhogy érdeklődve várom a folytatást, hogy innen hogyan tovább. Lehet, hogy a második részben a Vis-szel kapcsolatos kritikáim is okafogyottá válnak.

A 800 oldalon át hömpölygő történet olvasása során néha-néha nekem is szükségem volt extra akaratra a haladáshoz, de alapvetően jól szórakoztam. Ahogy már korábban említettem, különösen tetszett a világépítés, és szerintem a fantasy rajongók is találnak benne bőven kedvükre valót, noha itt nincsenek tűzgolyók vagy sárkányok. Mire ezeket a sorokat olvassátok, már bizonyára megjelenik magyarul a következő rész is, szóval sokáig lehet lubickolni még Vis Solum próbatételeiben.

Írta: Süni

Értékelés: ⭐⭐⭐⭐⭐
A könyvet megtalálod az Agave Könyvek Kiadó weboldalán.