„Carl Sagan azt mondta a Földről,
ahogyan az űrből látta:
Minden egyes ember, aki valaha élt,
ott élte az életét.”

A fenti idézet a könyv egyik legtisztább verse, amely számomra a maga egyszerűségében sokkoló hatással bírt. Kezdve magával a ténnyel, miszerint minden élőlény mulandó, megszületik és meghal. Ebből kifolyólag a Föld nevű égitesten éli le mindenki a maga kijelölt életszakaszát. Ennek tudatában, és mert ez a kötet alap esetben egy gyászfeldolgozás tulajdonképpen, egy duális folyamatnak lehetünk a részesei. Mert egyrészről maga a szerző emlékezik meg szeretett édesapjáról a biológiát és természetet hívva segítségül, másrészről az emberi rombolás nyomait is felfedezni vélhetjük egy-egy mondat erejéig.

„Napok óta zuhog az eső,
egybemosódik mező, tenger és ég,
lebegve változó állapot vagyunk,
haldokló tölgyek törzsén sárga gombák sarjadnak,
míg lemegy a nap,
és lehull rólunk a kéreg.
A nem-emberi érdekel,
rovarok, vírusok,
gyulladás
és minden,
ami a porózus pórusaink között
csörgedezik és csöpög.”

Imádom a biológiát, a sóhajtó tengert, a folyton teremtő földet, a simogató szelet és nagyon kedvelem a dühtől tomboló hullámokat, a szélviharokat és igen, néha a föld morgását is. Kedvelem az életet és elfogadom az elmúlást is. De, amikor egy szerettem távozik, én magam is ezer darabra hullok szét, hogy aztán újraépítsem magam, bár már ugyanolyanra, mint előtte képtelen vagyok összeilleszteni a mozaikdarabokat. Ezt éreztem a versek olvasása közben is, hogy a szerző mindenben keresi az édesapját és mindenben megleli egy-egy emlékét.

„Fehér fátyol dereng a hegyen,
hótakaró, átmenet
folyékony, légnemű és szilárd között,
a hó kémiája
illékony, mint a jelen,
mint a hínár és a halott fű,
mint ez a nap
fűcsomók, birkabogyók
és nyirkos kövek között –
végigcsorog a víz
az üres, néma ház ablakain,
az ablakon túl minden csak vár,
a bazalt és a mohás kövek,
zöldek és sárgák,
mákvirágnak vagy rózsának nyoma sincs.
Nem vagy már többé –
hasít belém.”

Nagyon fájt olvasni eme sorokat, mert eszembe juttatták egy szerettemet. Ebben a pár sorban benne van minden könnyem, szeretetem és félelmem egyaránt.

„Apám sírját föld és rothadó növényzet borítja.
Hó hull a temetőre.
Valahol feldereng bennem, hogy
várom, és hiányzik –
és hogy nem köszöntem meg neki az életemet.”

Kim Simonsen – Egy csepp tengervíz biológiai összetétele olyan, mint a véremé című verseskötete 2025-ben jelent meg a Ø Kiadónál. Kevés feröeri származású szerzőtől volt szerencsém eddig olvasni, de ezek után kimondottan keresni fogom azon alkotókat, akik eme nép gyermekei. Különleges hangulatú könyv eme verseskötet, attól függetlenül is, hogy egy gyászfeldolgozásról olvashatunk. A szülő-gyermek kapocs mélységeiről, a természet csodáiról, elmúlásról, vágyakról, félelmekről és egy néma kiáltásról olvashattam. Hálás vagyok érte.

Nehéz ajánlani, mert mindenkihez szól, mégis az érzelmi mélysége okán súlyos teher nehezedik az érdeklődők lelkére. Mégis azt írom, hogy aki csak teheti merüljön el eme csodákban, mert a veszteség érzését mindenkinek meg kell ismernie és előbb-utóbb átélnie. Egy sajátos utazásra hív a szerző, ahol mi magunk is gyógyulhatunk, rácsodálkozhatunk a természet végtelenjére és ki tudja, lehet, hogy saját sebeink is begyógyulnak.

„Emberek vagyunk,
akik minden reggel
régi emlékekkel
és múltbéli álmokkal ébredünk,
miközben a kávénkat isszuk.”

Amennyiben úgy érzed, hogy elmerülnél ebben a csodálatos kötetben, akkor nem kell mást tenned, mint az Olvasók Boltja weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy