„[…] a jelentése, értelme annak, amit mondok, az azoknak a cselekedeteknek az összege, amelyeket létrehoznak a szavaim.”

Őszintén szólva nem is tudom, hogy mi kapcsán került kezembe ez a kötet, de már ha így esett, akkor úgy döntöttem, hogy sort kerítek az elolvasására. Persze évek óta várakozott a polcomon, hiszen még valamikor 2020 tavaszán vásároltam meg. Feldmár András neve számomra sem volt ismeretlen, de eddig csupán három alkotását olvastam, és ezek közül is a Szabadíts meg a gonosztól című írását tartom a legmeghatározóbb élményemnek, hiszen 2019-ben megváltást hozott a számomra és rögtön a kedvenc könyveim közé tettem. Azóta eltelt pár év, de nem éreztem szükségesnek, hogy újra „hozzá” forduljak, pedig nem egy kötet várakozik olvasásra tőle. A szerző stílusa, már ami a vulgaritást és szabad kifejezést érinti, nagyon hasonló Csernus dokiéhoz, de talán egy finomabb verziót kapunk általa és nem érezzük úgy, hogy talppal tapostak a hátunkra. Persze itt is megkapjuk a magunkét és elég erős példákkal támasztja alá mondanivalóját a szerző, de ettől függetlenül jól követhető és érdekes előadásokat válogattak össze a Szabadság, szerelem című kötetben, amely jelen esetben 2009-ben a Jaffa Kiadó gondozásában jelent meg. Először azt gondoltam, hogy a kissé poros évjáratú kötet már nem fog tudni újdonságot mondani a számomra, hiszen az eltelt cirka tizenöt évben sok változás történt a pszichológia háza táján is, mégis el kell ismernem, hogy tévedtem. Ennek a három előadásnak Petőfi Sándor (Szabadság, szerelem! 1847) egyik híres versének részlete adta az alapötletet, amely így hangzik:

„Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet!”

Érdekes témaválasztás, tagadhatatlan, elvégre emlékszem, hogy iskolás koromban kisebb vita alakult ki pár tanuló és az irodalomtanárunk között, miszerint mi a fontosabb: a szerelem vagy a szabadság. Hogy ki mely állásponton volt, már lényegtelen, de ez a vers évekkel később is elgondolkodtatott engem is. A két fő mozgatórúgó tulajdonképpen ebben a két szó eredeti jelentésében rejlik, hiszen az ember a legtöbbet a szabadságáért és a szerelméért hajlandó megtenni.

„A gyógyulás nem az, hogy úgy teszünk, mintha semmi rosszat nem építettünk volna be magunkba. Itt megint jöhet a gyász és siratás. Meg kell gyászolni, hogy soha az életben nem fogom tudni, hogy ki lehettem volna, hogyha nem lettek volna traumáim. Viszont az vagyok, aki vagyok, és felelős vagyok azért, amit teszek, amit mondok. A csatatér bennem van, nem pedig a világban.”

Természetesen a fenti állításomat felülírhatná vagy kiegészíthetné, hogy ha valaki utódot gondoz, akkor szülőként már a gyermekéért is rengeteg áldozatot hoz, de most egy olyan alapfelállást nézünk, amikor még magunk vagyunk a világban. A legtöbbünk családban nő fel, iskolába jár, éli a fiatalok hétköznapi életét. Már igen korán tapasztaljuk, hogy olykor terhes számunkra a szülői felügyelet, szeretnénk szabadulni, magunk dönteni. És szintén – bár ez egyéntől is függ – elkezdünk érdeklődni a másik vagy azonos nem iránt, ami el is vezet az első szerelemhez. Tehát láthatjuk, hogy valóban fontos ez a két fogalom az életünkben. Hogy kit melyik szó fogja igazán gondolkodásra késztetni, egyéntől függő, de a könyv mind a két esetre komoly teóriákat és intelmeket sorakoztat fel.

„[…] abba szeretünk bele, akiben azonnal felismerjük azt a kapacitást, amire szükségünk van ahhoz, hogy pontosan olyan finoman kínozzon ez az illető, ahogy az anyánk kínzott minket, amikor csecsemők voltunk. Szerencsések azok, akiket az anyjuk nem kínzott, mert ők szerelmesek lehetnek egy olyan valakibe, akivel nagyon jó együtt lenni. De azok, akiket az anyjuk kínzott, amikor csecsemők voltak, csak olyan valakibe lesznek szerelmesek, akik pontosan úgy kínozzák őket, ahogy anyjuk kínozta őket, amikor picik voltak.”

A fenti idézet cseppet megijesztett és felolvastam a páromnak is. Akkor elgondolkodtunk, hogy mi mivel kínozzuk egymást és az eredmény némiképpen döbbenetesre sikeredett. Ugyanakkor bármennyire nem esik jól a léleknek szembenézni az adott hibákkal, tényekkel, változtatni csak akkor tudunk, ha közösen bocsánatot kérünk egymástól, és ha fontos számunkra a másik személye, akkor közösen változtatunk ezeken. Persze még így is megeshet, hogy bármennyire is igyekszünk, nem tudjuk megoldani az adott problémát és külső segítséghez kell folyamodnunk. Erről egyébként szintén hosszabban ír a szerző a második előadás keretein belül.

„A trauma nem csupán az, hogy bántjuk a gyerekeket – az igazi trauma, hogy letagadjuk, hogy bántottuk őket.”

Ez az idézet pedig eszembe jutatott egy olyan régi esetet, amikor én adtam olyan reakciót egy gyermek irányába, amelyet az elmúlt tizennégy évben szégyenként éltem meg. Az öcsém és köztem közel huszonhárom év van. Még valamikor három éves kora körül édesanyánk elment vásárolni a húgommal, és a kisfiú velem maradt otthon. Nagyon anyás lévén sírt utána és hiába kérleltem, hogy nyugodjon meg vagy próbáltam volna elterelni a figyelmét. Nem tudtam mit kezdeni vele és dühömben ráütöttem a fenekére. Elszégyelltem magam rögtön és ez a trauma azóta is sokszor eszembe jut, hogy nem tudtam akkor kezelni egy sírós gyermek viselkedését. Elgondolkodtam, hogy miből adódott ez a reakcióm, hiszen azóta se ütöttem meg az öcsémet és jó kapcsolatot ápolok vele. Ám akkor ott egy indulat tört felszínre bennem. Ennek a könyvnek köszönhetően megértettem, hogy amikor én voltam hasonló korú, valamelyik felmenőm szintén így viselkedhetett velem. Tehát így másoljuk le a szülők magatartását és hasonló szituációban a reakció automatikusan felszínre tör. Ezt a példát azért osztottam most meg veletek, hogy lássátok, Feldmár András nem a levegőbe beszél, valóban igaz, amit ebben a könyvben taglal.

Úgy gondolom, hogy pár mondat erejéig némi kritikát is megfogalmaznék. Ugyanis, bár már tudjátok, hogy nem egy mai megjelenésű kiadványról van szó, de fontos és értékes kötetről írok éppen, akkor felmerül bennem, hogy miért nem figyeltek oda jobban a tördelésre és némiképpen a korrektúrázásra sem. Nem egy helyen találtam elválasztásbéli helytelenséget, elütéseket és sorolhatnám. Alapvetően igyekszem ezeken felülkerekedni, de jelen esetben egyre jobban kizökkentettek a könyv olvasása közben.

Összességében nem bántam meg, hogy kézbe vettem, már csak azért sem, mert a három előadás egymásra épülő, így könnyen olvasható és rendkívül érdekes volt a maga nemében. Több pontján elgondolkodtam, beszélgettem róla másokkal és ezt az inspiráló hatást nagyon kedvelem. Úgy gondolom, hogy hamarosan ismét leemelek a szerzőnek egy újabb könyvét a polcról és kicsit elmerülök az aktuális tematikában is.

Ne tántorítson el senkit, hogy nem egy mai kiadású kötetről van szó, mert minden üzenete megállja ma is a helyét, sőt talán még jobban előtérbe kerül a transzgenerációs örökségünk. Ezzel pedig úgy gondolom, hogy egytől-egyig mindenkinek dolga van.

„[…] ne arra figyelj, amit mondanak, hanem arra, amit tesznek.”

Amennyiben úgy döntesz, hogy szívesen kézbe vennéd a könyvet, nem kell mást tenned, mint a Jaffa Kiadó weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy