„Mesterhármas:
elképzeltem, megéltem,
nem bántam meg.”

 

Ha „csak” egy jót akarok nevetni vagy éppen abszurditásra vágyom, akkor biztos, hogy kézbe kapok egy Kállay Kotász Zoltán kötetet és belemerülök. Így tettem a minap is, hiszen magával rántott a Hétköznap – pedig mondtam neki, hogy hagyjon végre békén – de ennek is beszélhetek. Visszatérve a mondandómra, jelen esetben egy verseskötetre esett a választásom, ezen is belül egy (ál)haiku kötetre. Tudom, hogy sokan nem kedvelitek a haikukat, pedig nagyon frappáns életigazságokra lelhetnétek általuk, csak nyitottabban kellene kitárni szívetek ablakát.

A szerző lassan évről évre megörvendezteti olvasóit aktuális alkotásaival, amelyek – ennyi művel az olvasói hátam mögött – bizony hitelesen leírhatom, egyre elrugaszkodottabbak, mégis varázslatosak a maguk nemében. Valahogy a legképtelenebb pillanatképeket képes szinte festői hangulatban megjeleníteni az alkotó, amelyek néhol kissé banálisnak tűnhetnek, pedig a mondanivalójuk, üzenetük nagyon is valós és fontos.

„Sok – sok válaszra
lelve rá kéne jönnöm:
mi volt a kérdés?”

Azért tartom nagyon fontosnak ezt a művészi utat, amelyre rálépett az író pár éve, mert a könyvei sok esetben a humor oldaláról megfogva adják át az élet és természet, ember és állat vagy csupán a jelen és múlt párhuzamát. Semmit sem erőltet, sőt, talán túlságosan könnyednek, néhol léha kacérkodással illegeti magát szemünk előtt, hátha meg kívánjuk és vágyni fogunk eme sorokra, bármit is jelentsenek valójában.

„A tömegvonzás
törtvénytelensége:
egyedül maradsz.”

De kicsit nézzük is meg, hogy a Pancser láma beszélyei című könyv, miről is „zagyvál” éppen:

Azt talán már írnom sem kell, hogy minden alkotónak van egy sajátos narrációja, egy hang, amely akkor is ott duruzsol a háttérben, amikor azt gondolnánk, hogy csak magunk vagyunk. Igen, tudom, most nagyon furcsán nézhetsz, sőt megmerem kockáztatni, hogy bolondnak tartasz – persze jó irányba kutakodsz – ám mégis a lényegre fókuszálj most, kérlek.

„Mondd azt, amit
hallani akar, és a süket
is meghallja.”

Tehát, miután megállapítást nyert, hogy nem teljesen épelméjű, amit olvasol és még nem szaladtál el – persze felesleges is lenne, úgy is megtalállak -, akkor lényegre térnék. A szerző eme gyűjteménye egy zseniális, kissé pimasz incselkedés a természettel, amelynek részei vagyunk mi magunk is és az a végtelen csoda, amely megadatik anélkül, hogy bármit is tenni kellene érte.

„Ha már a követ
le tudom vetkeztetni –
következetes lesz.”

Persze azért nem ilyen egyszerű az adott tematika sem, hiszen szigorú felosztásra lelhetünk, egy „csinos”, talán kissé csálé – nézőpont és szemtengely kérdése – elrendezésben, hiszen a rendetlenséget csak én szeretem, mások meg katonásan olvassanak csak szépen.

„Én minden követ
megmozgatok – s csak kőpor
tapad kezemhez.”

Tehát ott tartottam, hogy éppen részletezem a könyv szerkezetét, amely a következőkkel kecsegtet – elsőre -:

1. Mi a kő?
2. Csendrendelet, alaprajzon
3. Mindegy, hegyre megy
4. Léleköntés
5. Úton állók kézikönyve
6. Hova lyukadok be?
7. Haboskávé a hősöknek
8. Egyik szemem sír, a másik bölcső

Miután túl vagyunk a „hivatalos” részletezésen, mondjuk nem sok értelme volt, hiszen te, aki már eddig is azon törted a fejedet, hogy mi ez az őrület – pedig kitartó voltál – valószínűleg nem leszel elég bátor kézbe venni az elemzésem tárgyát, nekem pedig meg már édes mindegy, hiszen régen túl vagyok rajta. Tehát miután túlestünk ezen, megmutatom, hogy nekem mely rövid „szösszenetek” tetszettek. Hogy nem érdekel? Dehogyis nem, hiszen kitartó lélek vagy, már csak pár „óra” és minden értelmét nyeri – vagy nem – más kérdés.

Ezt a pár sort azért kedveltem meg, mert sokszor nehéz terheket cipelek akaratlanul is és bár letenném, nem tudom, hogy hogyan kell. Furcsa igaz? Én ne tudnám? Pedig így van, mindenki hordja a maga puttonyát, más kérdés, hogy van, aki már szabadulna tőle.

„Nagy kő nyomta
szívemet – jobban megnézve:
mérföldkő volt.”

Itt egy régi problémám jutott eszembe, ami aktuálissá vált, hogy elém került. Nem örülök azóta sem.

„… és nem szavakkal –
a szavai utáni
szünettel mesél.”

Ennél azt éreztem, hogy nem érek rá és még a lábamat is rázni kezdtem feszültségemben, de csak nem akart segítségemre lenni. Akármikor rátekintek, elönt az időtlenség érzése.

„Minden mozdulat
végső rezzenése: az Idő
tegye dolgát.”

Ezt pedig szégyelltem először bevallani, de már én is gondoltam rá, de mégis, hogy néz ki, hogy egy nő így gondolkodik?

„Hónapos retek –
nem mosok lábat, hosszú
az út előttem.”

Sokszor megszólnak, hogy mennyi minden érdekel, milyen sokfélét olvasok, tanulok. Pedig, ha tudnák, hogy folyton jönnek az ötletek és már elállják a kilátást a következő elől.

„Aki úton van,
az útban is van – annak,
aki úton áll.”

Nos, ezek lettek volna az én kis „kedvenceim”, de azért ennél sokkal több is megbújik a lapok között, csak ők szégyenlősök voltak előttem, nekem pedig elfogyott az (ihletem) türelmem, hogy bátorságot öntsek beléjük. Azt gondolom, hogy ez legyen most már a ti gondotok. Igen jól olvastátok, nekem ennyi elég is volt. Majd visszatérek, és újra elmerengek, de annyira elfáradtam mostanra, hogy búcsúzni szeretnék. Tudom, tudom, szóhoz sem juttok, de igazán tudom, hogy minden kezdet (bitang) nehéz, és igen, néha eltévedtek, talán földhöz is vágjátok a könyvet, de ez a ti utatok, amelyen nektek kell végig mennetek. Az én olvasói cipőm már rongyos, a talpa elkopott, így csak annyit írhatok, hogy mielőtt rászánjátok magatokat, vegyetek egy kényelmes csukát (nem halat, lábbelit) és tegyetek benne pár (kilométer) kört, csak a rend kedvéért.

„Te magad az út,
a lélek az utas, mely
vándorol benned.”

Ezek után csak annyit mondhatok: jó utat kívánok.

Ui.: Ne feledkezzetek meg a térképről (könyvről) sem, amelyet itt találtok.

Írta: NiKy