„– Az Atlanti-óceánban, pont a közepén, van egy sziget. Ezen a szigeten laknak mind a kivágott fák, a félbemaradt mesék, az esőtől elmosott rajzok. Egész nap ott ülnek a tengerparton, fagylaltot esznek és rablórömiznek.”

Néha úgy érzem, hogy igazán szerencsés vagyok, amiért két Merítés-díj kategóriában is zsűritag lehetek, mert ezeknek köszönhetem, hogy elém kerülnek olyan könyvek, amelyek a szívem legmélyéig hatolnak és nem eresztenek. Jelen esetben a 2024-es listánkon találtam rá Gimesi Dóra – Amikor mesélni kezdtek a fák című mesekönyvére, amely idén jelent meg a Pagony Kiadó gondozásában. A szerzőről érdemes tudni, hogy valószínű egy tündér, csak álcázza magát, hiszen aki ilyen történeteket álmodik meg az utókor számára, annak csakis varázsereje lehet.

Persze kicsit talán elfogultnak tűnhetek a fenti soraimmal, hiszen nem először veszek kézbe az írónő tollából előbújó történetet. Valamikor még 2019-ben olvastam A varázsfuvola-akció című ifjúsági regényét és 2023-ban Emma csöndje című csodálatos meséjét. Természetes más alkotásával is találkoztam már a szerzőnek, de ezeket mindenképpen szerettem volna kiemelni. Így talán elmondhatom, hogy egy viszonylag átfogó képet kaptam eddigi munkásságáról és nagyon szeretem alkotásait.

„Dédit nem olyan fából faragták, mint a csendesen tévézgető, derekukat fájlaló, folyton sopánkodó dédnagymamákat. Ha zöld bőrkabátjában, elegáns napszemüvegében, magas sarkú cipőjében végigsétált a Damjanich utcán, már a lépte ritmusából tudni lehetett, hogy nem akárki koptatja a hetedik kerületi aszfaltot. Minden szerdán a Széchenyi fürdőbe járt úszni, esténként olaszul fejtett keresztrejtvényt, és az erkélyen nevelte fel a fészekből kipottyant ligeti madárfiókákat. Amikor Dédi kislány volt, még nem volt telefon, internet és számítógép, ezért vagy egymillió könyvet elolvasott, és fekete-fehér férfiakba volt szerelmes.”

Talán nem véletlen, hogy a mostani meséje is ilyen hatással volt rám, hiszen egy kis időutazás keretein belül öt periódusban ismerkedhetünk meg fővárosunk, Budapest színeivel, eseményeivel, szép és kissé zordabb oldalával egyaránt. Nézzük is, hogyan oszlik el ez a pár történet:

• 1986 – A Földalatti és a táltos körhintaló
• 1945 – Dédi első bálja
• 1961 – Bálna a Városligetben
• 1988 – A hely, ahol élünk

Az ötödik időszak, pedig a jelen, hiszen a kezdetekkor egy ükunoka és dédmamája elindulnak, hogy felfedezzenek egy farönköt, amely valaha egy több száz éves fa maradványaként szomorítja el karaktereinket.

„– Én csak az öreg nyárfát sajnálom […] – Nem értem, miért kellett kivágni.
Alíz dédnagymamája majdnem száz éves volt, de az öreg nyárfa már akkor is ott állt a park szélén, amikor ő született. Sőt, már az anyukája és a nagymamája idejében is. Most meg nem maradt belőle más, csak egy nagy, lapos farönk.
– Ez nem igazság! […]
– Teljesen igazad van […].”

Ebben a könyvben tulajdonképpen egy családtörténetet ismerhetünk meg, hiszen öt generációig visszanyúlva meséli el egy-egy mozaikdarabkát megmutatva, hogy hogyan is zajlott egy bizonyos, fontos életszakasz az adott felmenő életében. Sok mindent megtudhatunk ezáltal az adott korról, az életviszonyokról vagy éppen hazánkról egyetemben.

„Sokan voltak, akiket megharapott a háború, sok volt a gyógyítani való szív, kéz, láb, háztető, erkély, ablak.”

Ez a mesekönyv tele van szeretettel, bájjal és egy csipetnyi humorral. Remek kombináció ahhoz, hogy akár gyermekként, akár felnőttként élvezzük és elmerüljünk benne. Pont ezért nagyon jó szívvel ajánlom minden korosztálynak, hiszen bár a generációs mesék néha keserédesek, de fontos beszélgetések alapjai. Jó tudni, hogy kiktől is származunk, felfedezni egy-egy tulajdonságunk eredetét és ki tudja, lehet, hogy mi magunk is a múlt részévé válunk, hiszen minden generáció hozzátesz a család történelméhez.

„– Akkor végülis érted őszült meg – jegyezte meg Alíz.
– De legalább nem miattam! – nevetett Dédi.”

Remélem kedvet kaptál, hogy kézbe vedd ezt a csodálatos kötetet, mert akkor nem kell mást tenned, mint a Pagony Kiadó weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy