„Ha az ember egyszer elkezd írni, nehéz abbahagyni. Az írásnak megvan a maga törvénye.”

A fenti idézet még rám is hatással van, úgy látszik, mivel egy ideje gyógyírként hat fájó lelkemre az írás. De ez csodálatos időtöltés nemcsak számomra hatásos, hanem számos szerzőre is, akik különleges történeteikkel másoknak is nagy örömet okozhatnak. Ráadásul a természet és ember kapcsolata még mindig kiaknázatlan terület, hiszen a próza világában járva, bár megannyi regényt olvashatunk a témában, mégsem unható meg soha. Talán vonzódom is az ilyesfajta könyvekhez, ezt nem tudom biztosan, de azt mindenképpen határozottan állíthatom, hogy a farkasokról szóló kötetekért rajongok.

Kerstin Ekman (1933.augusztus 27. Svédország) svéd származású szerző, aki 1959-ben debütált krimiíróként. 1978-ban beválasztották a Svéd Nobel Akadémia tagjává, majd ezt követően 1989-ben távozott onnan. Széles látókörű, igencsak gazdag tematikájú, gyakran a mindennapokban gyökerező elbeszélései a huszadik század egyik legolvasottabb svéd írójává tették. Hazájában az egyik legközkedveltebb szerző, akinek műveit immáron közel 30 nyelvre fordították le. Nemzetközi irodalmi díjakban is bővelkedik, hiszen köztük kétszer az August-díjat, valamint az Északi Tanács irodalmi díját is magáénak tudhatja. Farkasvér című regénye 2024-ben jelent meg magyarul a Libri Kiadó gondozásában.

Ez a történet két főszereplőt ismertet meg olvasójával. Az egyik maga az elbeszélő, míg a másik az árnyékok közt rejtőzik. Míg az előbbi megmutatja valóját és elmeséli kettejük „kapcsolatát”, addig az utóbbi mindig érezteti jelenlétét, de soha nem mutatkozik igazán. Nyomokat hagy és játékra hív, de mindig élen jár, és sosem hagyja, hogy ráleljél igazán.

„Magányod betölti az egész lényemet.”

Ulf túl a hetvenedik életévén már érzi az idő vasfogát magán. Még aktívan részt vesz a vadászok mindennapi életében, a falu közösségében elismert ember és feleségével számos eseményen teszi tiszteletét. Ám egy nap, fent a hegyen az erdő tisztásán meglát egy farkast, akit onnantól kezdve Hosszú lábként emleget magában. Abban a döntő pillanatban összefonódik ember és állat, és ki hol kezdődik vagy végződik, senki sem tudja, csak azt, hogy onnantól kezdve elindul egy lavina.

Ember és állat kapcsolatáról, a természet csodálatosságáról, a környezeti károkról, öregségről és még számos értékes gondolatról olvashat mindenki, aki kézbe veszi ezt a regényt.

„Az ember a természetéből fakadóan könnyűszerrel meg tudja változtatni a szokásait és a viselkedését. Alkalmazkodik. A többség most is olyan helyen él, ahol nincs se barázdabillegető, se vörösbegy. Már ma sem sokan láttak – vagy hallottak! – énekes hattyút megpihenni északra vezető útján.”

Érdekes kérdéseket vett fel a regény, már az első fejezetével, hiszen ahogy haladunk a történettel, úgy vetül fel bennünk, hogy vajon a félelem elegendő ok–e a gyilkolásra vagy csupán egy rossz berögződés, amivel bűneinket akarjuk lemosni magunkról. Mi számít önvédelemnek és mikor kezdődik a puszta örömből való ölés? Miért érezzük azt, hogy bármilyen jogunk van beleszólni a természetes populációba? És vajon ki az erősebb: az ember vagy a környezet?

Ezekkel a kérdésekkel csak a felszínét kapargatom mindannak, amiket ez a történet rejt magában. Hiszen a faluban nem mindenki fogadja jól a farkasok megjelenését és legfőképpen a vadásztársaságtól illendő tartani. Vagy mégsem? Vajon miért nincs joguk a farkasoknak szabadon élni, mint az embernek? És a legfontosabb, hogy vadászok vagyunk-e igazából vagy vadak? Ezt eldönti mindenki maga a regény olvasása után.

„Több állatot gázolunk halálra, mint ahányat a farkasok elejtenek […] És mi nem éhségből ölünk.”

Őszintén szólva, nehéz volt Ulf gondolatait végig követnem, mert úgy éreztem, hogy még nem vagyok kész szembenézni az elmúlás gondolatával ilyen mélységekben. Persze sokkalta többről szól ez a történet, mint az ember élethez és halálhoz való kapcsolatáról, mindinkább azt a vékony határmezsgyét járjuk körbe, hogy miért érzünk jogot arra, hogy beleszóljuk a természet törvényeibe. Az ember saját magát sem tudja jól fenntartani, hiszen amíg van két lélek ezen a Földön, addig mindig lesz egy jó és egy rossz. Az állatok ösztönből ölnek, az ember sokszor kedvtelésből. Melyik a félelmetesebb?

„Madárszárnyak, gallyak, mohák és csillagok jégbe fagyott képei azóta léteznek, amióta világ a világ. Ma már tudom, hogy a jelenséget fraktálnak hívják. A mintázatok ismétlődnek, és a végtelenségig variálódnak. Mint a felhők az égen. Sosem láthatunk két ugyanolyan felhőt. Nagy vigasz ez egy olyan világban, amelyet újra meg újra meghódítanak az ember alkotta sztereotípiák.”

Nagyon érzékenyen érintett ez a történet és sokszor szomorúvá váltam, amikor a rombolásokról olvastam. Mi olyan könnyen gondoljuk azt, hogy mindenhez jogunk van, pedig csak betolakodók vagyunk, és soha nem becsüljük meg azt, amit ingyen kaptunk. Amikor majd nem lesz, akkor mit fogunk mutatni a gyerekeinknek?

„Az emlékezet különös, ha nem ijesztő dolog. A halott csontok és szavak bármikor föltámadhatnak, és életre kelhetnek.”

Nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet, ám a végével nem tudok megbékélni. Tényleg csak ennyi lenne? Persze, nagyon is értem, hogy a szerző miért adta azt a pofont orcámra, de még ha kipiroslik is a helye, talán megmarad a nyoma, ám nem csak kívül lesz látható, hanem ott bent fog sajogni még sokáig bennem. Szomorú vagyok és nem feltétlen azért, amit megtanultam általa, sem mint azért, mert pontosan tudom, hogy igaz.

„Szavakkal nehéz volt megragadni. […] Egyébként sem könnyű leírni egy élőlényt. Elvégre a névadás kísérlet, hogy közelebb kerüljünk hozzá, kapcsolatot teremtsünk vele. Ami természetesen mindig egyoldalú. Szavakkal nem lehet megközelíteni az élőlényeket. Másfelől a szavaknak félelmetes hatalmuk van.”

Ha összefoglalóan kellene a regényről nyilatkoznom, akkor azt elismerném, hogy egy nagyon megkapó és értékes gondolatokat feszegető történetet kaptam, ám akármennyire is így érzem, valami mély bánatot hagy bennem. Nehéz bármit is elmesélni, talán felesleges is, egyszerűen csak annyit javasolnék, vedd kézbe és merülj el benne! Ez a legjobb tanács, amit adni merek. És ez a gondolat oly igaz: „Jobb tudni, mint nem tudni. A tudatlanság különös, kísérteties félelmet szül. Mint Goya éjszakai szörnyei, amik akkor kelnek életre, amikor az ész alszik.”

A regényt a Libri weboldalán tudod megrendelni.

Írta: NiKy