„Forog a végtelen kerék szüntelen,
S, mi követjük őt, van mikor hűtlenen.
Itt áll a térben az örökös determinált,
S ő hajt minden embert a jövőbe tovább.”

Nem a jókedv és vidámság jellemzi a mostani olvasmányomat tagadhatatlan, ám én mégis örömmel vettem kézbe napról-napra. Persze nem a tematikák és nem is a hangulat okán, mind inkább azért, mert nagyon megfogónak éreztem a szerző üzenetét. Érdekes volt olvasni, ahogy a költő egészen ifjú korától (13 éves) egészen két évvel ezelőttig (2022) vezeti végig versről – versre, sorról – sorra gondolatait, tágítja ki szemléletét és tulajdonképpen egy felnőtt férfivá érik az utolsó költeményekre.

Vámos Tibor – Az élet halált okoz című verseskötete 2023-ban jelent meg a Holnap Magazinnál. Rédai Dániel borítótervre nagyon témába vágó úgy gondolom, hiszen a komor, nagyon kontrasztos színválasztással rendkívül jól ábrázolja azt az alaphangulatot, amely oly erősen jellemző a könyvre.

Mint fentebb már említettem, ez egy verses gyűjtemény, amely a szerző fiatalkorától kezdődően íródott alkotásokból lett összeválogatva. Nagyjából 67 költemény található a kiadványban, amely hol depresszív hangulatot, hol erősen vitriolos felhangot üt meg. Az előbbi inkább a személyes versekhez társítható, míg az utóbbi egy erős társadalomkritikát fogalmaz meg.

„Végtelennek látszó útra tértem
mint ismeretlen senki. Nevem rejtély,
jellemem homály fedte.
Létezésem nem volt szükség, sem pedig érdem.
Magam sem értem miért jöttem.
Hisz cél nélkül éltem, sötétségben jártam.
A remény, a harc volt egyedül a társam.
S ha körülvett a szigorú való,
a kitartás volt biztos kapaszkodó.
Egy pillantás alatt hátrahagytam múltam,
régi arcom mivel elindultam,
s hibáim túlzott jelenléte,
süllyedjen minden vétkemmel a mélybe.
Itt voltam mint ismeretlen valaki.
Olykor nevet kaptam, s jelzőt jellememre,
szükség voltam néha a bajban,
alkalmas a megfelelő szerepre.
Szerény voltam, büszkeségtől távol.
Ha elmegyek, a lelkiismeretem sem vádol.
Maradtam magamnak, legtöbbször csendben,
de emlékeim nem üres szívemben rejtem.
Egy pillantás alatt hátrahagyom múltam,
régi arcom mivel elindultam.
S hibáim túlzott jelenléte,
süllyedjen minden vétkemmel a mélybe.
Nem fordulok hátra, szemem mégis titeket lát,
önmagamban zajlik le mivel a múlt megkímélt.
Nem szégyellek elköszönni,
nem is kell félnem továbblépni.
Nyugodt szívvel azt mondom: Viszlát!”

Személyes kedvencem Levél Édesanyámhoz című vers, amelyet tagadhatatlanul nagyon magaménak éreztem és többször is újra olvastam időközben. Ebből mutatnék egy részletet:

„Pihenj, árvák legfőbb kívánsága.
Te! A meleg kabátba bújt szeretet.
Ne szenvedj tovább!
Azt akarom, hogy büszke légy rám,
bűneimmel, makacsságommal,
s kérlek bocsásd meg,
ha dacoltam ellened.
Édesanyám!
Ha egyszer ráncos lesz a kezed,
s elejted a tűt,
majd én felveszem,
és segítek megvarrni
szereteted köntösét.
Majd egyszer én ápollak téged,
és én leszek rád büszke,
hogy egy olyan kitartó anya nevelt fel,
s állt mellettem, mint amilyen te vagy.”

A múlttal való hadakozás, a mély tisztelet a hit medrében és egy bizonyos könnyebb élet illúziójának hasonlatával élve, a szerző számos kétségét, kételyét vagy akár némiképpen ítéletét tárja elénk. Az elmúlt gyermekkor fájdalmaival, a jelen kaotikusságával és a jövő kilátástalanságával birkózunk mi magunk is, és bár lehet, hogy ránk nem illenek a fenti sorok, mégis szekunder szégyenérzetet érzünk bizonyos versek olvasása után.

„Le akartam törölni a múlt arcvonásait,
de arcomon vannak még ráncai.
Hangja szála szakadt ki torkomból,
s mint elfelejtett tett vár rám valahol.
De ahogy felnőttem, s megértem a kérdésre,
rájöttem, hogy miért estem sokszor kétségbe,
Nem csodálom, hisz választ nem kaptam egyszer sem,
pedig bántott a múlt, s a magánytól reszkettem.
Jobb lenne ha én ezt számon kérném,
de felnőttebb lettem, s tudom, hogy a végén
én mondom meg, hogy miért kell újra
visszagondolnom a keserű múltra.
De addig is élek, mert élni muszáj,
kínozhat a kétség, az ártalmas csend,
s nem érdekel, hogy a kérdés újra visszaszáll,
mert folyamatos a lét, s felesleges a küzdelem.
Ha nem lépek tovább,
és nem találom a megérdemelt helyem,
ha nem lépek tovább,
a jövőm reménye is elveszett.”

Összességében laikusként úgy érzem, hogy elsőkönyves szerzőtől nagyon erős kezdést olvashattam, amely automatikusan kiváltja bennem azt a bizalmat, amelynek köszönhetően keresni fogom a jövőben további könyveit. Remélem, hogy hasonló tiszta gondolatokkal és erős igazságérzettel fogok találkozni.

Ajánlom a könyvet a költészet szerelmeseinek, az őszinte szavakban hívőknek és minden olyan léleknek, aki kíváncsi egy friss szerző megrendítő gondolataira.

Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, nem kell mást tenned, mint a Holnap Magazin webáruház oldalára ellátogatni.

Írta: NiKy