„Mert a boldogság nem mindig eget rengető érzés, amelyet feldobottság és szapora pulzus jellemez, a boldogság lehet visszafogott is, csendes, szelíd, majdhogynem szerény. Amikor azonban ránk talál, épp úgy betölti testünket-lelkünket, mint az a másik fajta, a szapora pulzussal járó.”

 

Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg azt a sok gondolatot, ami éppen bennem örvénylik. Talán kezdeném azzal az általam igaznak vélt hittel, hogy minden könyvnek megvan a maga ideje, hiszen olyanok, mint a jó bor, idővel a legjobbkor kerülnek kezembe. A mostani regénnyel is így jártam, mert bár lassan több éve is meg van annak, hogy megvásároltam, mégsem vágytam arra, hogy kézbe vegyem. Ám most eljött az ideje és határozottan úgy érzem, hogy nagyon sokat kaptam általa. Bár eme feltevésen igazán nincs is mit csodálkozni, hiszen Ákody Zsuzsa írónő alkotásai mindig hozzám szólnak, felemelnek és megtaposnak. Esendő karaktereivel mindig eléri, hogy bárki bőrébe szinte zökkenőmentesen bele tudok simulni és pont ezért is szenvedek, vagy éppen örülök az adott lélekkel, de ami különösen igaz a szerző írásaira, az a páratlan emberismeret és az a hihetetlen mesélőkészség, amely számomra igazán egyedivé teszik a könyveket. Minden túlzás nélkül, idén ez az egyik legmegfogóbb kiadvány, amit kézbe vettem eddig és ezért nem lehetek elég hálás.

Ákody Zsuzsa – Lélekrablók című regénye 2018-ban jelent meg az Atlantic Press Kiadó gondozásában. A regény megnyerte a kiadó női regény pályázatát, és egy igazán különleges borítóval álmodtak meg. A címlapon látható illusztrációt Valentina Faundez Diaz készítette.

„A jóságnak rendszerint megvan az a rossz tulajdonsága, hogy gyenge, s a gyengeségből fakadóan, bár meg nem érti, elfogadja a szeretettelenséget, s nem próbál tenni ellene. A szeretettel teliség látszatához viszont keménység szükségeltetik, pontosan azért, mert bár megérti a szeretetnélküliséget, soha nem fogadja el, és azon az áron is próbál tenni ellene, hogy a törődéséért cserébe gyűlöletet kap.”

Éreztétek már valaha úgy, hogy egy történet kezdete egyben az egész kötet alfája és ómegája is egyetemben? Hogy az az egy-két fejezet belekúszik a bőrötök alá és nem szabadulhattok tőle? Hogy a tünetek allergiára utalnak, viszketnek, és néhol fájnak? Odakapunk, vakarjuk és végül marjuk, míg ki nem vérzik, ám ettől még tudjuk, hogy ez csak rosszabb lesz és nincs gyógymód erre? Bármennyire is morbid a fenti hasonlat, de számomra így kezdődött ennek a regénynek a felfedezése.

„Nem vagyok vak, látom, hogy az erőszak és a közöny világában élünk.”

Adott egy kislány, akinek nevetése betölti családja lelkét. Minden pillanatot szeretettel él át, mert neki van a legcsodálatosabb családja és ma van a születésnapja. Papa megígérte neki, hogy elviszi fagylaltozni, hiszen nem telhet el úgy ez a csodás nap, hogy eme kis huncutságot át ne élhesse. Három gombóc igazán nem sok, ám Apát elhívták és mennie kell. Néha olyan nehéz, hogy ő a lelkész, mert nincs igazán sose szabadsága, ám ettől még ez a pillanat olyan csodás, süt a Nap, kék az ég és otthon várnak még meglepetések is. Ahogy megyek haza, leszólított egy fura ember, nem kedvelem, mert rossz illatú és mindig furcsán vigyorog nekem. Azt mondta csak mutat valamit, talán ez is érdekes lesz és az embereket nem szabad elítélni… A világ tele van színekkel és élettel, én miért látom szürkének? Hol a napfény és a madárcsicsergés? Ráadásul ott vannak a körök és a kő, fáj a fejem…

„Először voltak a körök. Koncentrikus körök. A legkisebb csak egy pont, a legnagyobb betölti az eget. Aztán az arc. Nem igazi arc beszélt, inkább egy hatalmas, elnagyolt valami. Végül a hang. Nem az arc beszélt, az eltűnt, amikor a hang megszólalt. Az mondta: – A kő!”

Volt egyszer egy kisfiú, akinek sok minden járt a fejében, ám nagyi mindig ott volt mellette, amíg édesanya dolgozott éppen. A tiszteletes pedig igazán kedves és türelmes, mindig meghallgat amikor „férfi” dolgokról van szó, igaz én sem értem ez még mit jelent, de a nőknek nehéz lenne elmondani… Néha eszembe jut, hogy hol az édesapám, miért nem ismerem és azt is, hogy a szomszéd faluban élő néni miért olyan rideg, ha meglát engem? Oly sok kérdés kavarog bennem és néha olyan nehéz válaszokra lelnem…

„Ne a tárgyaknak, az embereknek add a szeretetedet. […] Még akkor is, ha néha úgy érzed, felesleges.”

Kezdetben két gyermek tele ártatlansággal tekint a világra, ám sorsunk könyvébe nehéz, traumákkal teli út íródott meg. A titkokkal terhes lélek, pedig nagyon ügyes színész, ám a csendet méltatja igazán.

Felnőttként mindenki cipeli a maga puttonyát, ám az élet kifürkészhetetlen és a körök egyszer teljessé válnak, akár akarod, akár nem. Kinek milyen vég jut az egyéni, ám a megtett úton tapasztalt élményekkel lesz teljes egy lélek útja.

„Mostantól minden erőmmel azon leszek, hogy ne ártsak senkinek.”

Ez a történet, áldás és átok is egyben. Az előbbinél egyértelmű a szerző stílusa, a történet üzenete és egy igazán különleges felnőtt mese, az utóbbi viszont annál súlyosabb, mert lelkeket rabol el és sosem ereszti. A súly a bűntudat, a felejtés fátylának súlyától roskadozva lépdelünk előre utunkon, de minden éjjel elhozza a valóság álmait és nem válogathatunk.

„Egyébként milyen szerelem az, amelyben csak adnak-vesznek, amelyben szó nincs önzetlenségről, önfeláldozásról?”

A fülszöveg kicsit csalafinta, mert bár két gyermekről mesél, mégis három főszereplőt kell említeni. Tény, hogy a múlt és jelen között nagy a kontraszt, ám mindegyikük nagyon fontos és elengedhetetlen ahhoz, hogy kerek egésszé tegye a regényt.

Kunigunda, Gyurka és Botond történetéről olvashattam, akiknek közös sors adatott meg. Hogy kinek ki az átka és megmentője, az nézőpont kérdése, ám annyi bizonyos, hogy egyik karakter sem fejlődött volna semmit igazán, ha kiesik valaki ebből a triumvirátusból.

Tagadhatatlanul fájt a szívem mindegyikért, ám egy közülük beleégett a lelkembe. Szenvedtem, mikor kellett, közönyös voltam oly sokáig és egy rövid ideig boldog is, azt hiszem.

Nehéz szavakba foglalni, hogy milyen emocionális töltetet hagyott bennem ez az olvasmányom, de azt határozottan állítom, hogy nagyon megérte kézbe vennem és egy könnycseppem sem veszett kárba.

Szeretném azt hinni, hogy bár a regényt erősen átitatja a hit és bizonyos szinten a vallás kérdésköre is, és én bár nem osztozom ebben a nézetben, mégis úgy hatott rám, mint lepkére a Hold fénye és néha mélyen elgondolkodtatott eme tematikában is.

Számomra nagy kedvenc lett és nagyon remélem, hogy még számos ilyen kiváló alkotását olvashatom a szerzőnek.

Az ajánlásom nemtől és kortól függetlenül szól, mert bár tudom, hogy női regényként van feltűntetve, de úgy vélem, hogy egy férfi olvasónak is sokat adhat a megfelelő nyitott szemlélettel.

„[…] a kitartás a lényeg. Soha nem szabad feladni.”

Ha úgy érzed, te is elmerülnél ebben a könyvben, akkor nem kell mást tenned, mint a Libri weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy