„A szemekben pucérra vetkezik a reménytelenség.”

Sokszor hallom olvasni szerető ismerőseimtől, hogy csak bizonyos műfajú könyveket hajlandóak kézbe venni, hiszen a szórakozás számukra csak a megszokott kategóriákon belül biztosított. Ugyanakkor a legtöbb esetben a horror kérdéskörét vagy messze elkerülik, vagy nagyon is sokat válogatnak azon kiadványokból, amelyek a várt borzongással kecsegtetnek. Lehet, hogy velem van a gond, de számomra egyik műfaj sem adja meg igazán azt a libabőr érzését – legyen szó pszicho-thriller vagy a fent említett horror bármely szegmenségről -, csak és kizárólag azon kötetektől tudok megijedni, amelyet az élet írt valamilyen formában. A valóság a legrémisztőbb iszonyat, amelyet az emberiség történelmének hosszú útja során milliárdnyi lélek tapasztalhatott meg már. Soha nem tudtam rémisztőbbet elképzelni, mint ami már megtörtént, hiszen ezáltal következtethetek arra, hogy bármikor újra megismétlődhet korunkban is. Persze a XXI. század szülötte már elképzelni sem tudja, hogy milyen érzés rettegni, hogy megfosztják szabadságától, jogaitól, ha szabályosan, a törvények szabta keretek között éli mindennapjait. De nem is kell messzire nyúlni, hiszen a felmenők között számos olyan történetről hallhattunk, amelyek dédszüleinkkel, nagyszüleinkkel, netán szüleinkkel történtek. A II. világháború borzalmai pedig részben transzgenerációs traumaként nyomják az utódok lelkét is és egy másik oldalról, a szerencsére egyre gazdagodó palettájú irodalmi élménybeszámolókból kapunk képet az akkori borzalmakról. Ám mégis sokszor gyermeki szemmel átélt, intermittens emlékekből és egyre ritkábban érett, felnőtt látószögből olvashatunk eme genocídium időszakáról. A hiteles túlélők száma immáron elenyészővé vált, hiszen bőven eltelt nyolcvan év és lassan már csak az írásos dokumentációk vagy filmek emlékeztetik a jövő nemzedékét erre a torz és kegyetlen periódusra. A mostani olvasmányom egy igazán különleges és részletgazdag, hiteles forrása a fent említett szörnyűségeknek, hiszen a szerző maga élte át az eseményeket és tűpontos, igencsak részletes képet ad a Holokausztról.

„Holnap… Ki törődik vele, hiszen tegnap az asszonyokat is összeszedték. A gyerekeket is. De miért? Teremtő őrület, miért?”

Debreczeni József (1905. október 13., Budapest – 1978. április 26., Belgrád) író, költő, műfordító, publicista. Egyetemi tanulmányait idejekorán megszakítva hírlapíróként talált munkát. Először a szabadkai Napló, majd ezután a budapesti Ünnep munkatársa volt. 1944-ben többedmagával Auschwitzba deportálták. A háború végéig fogolyként kellett túlélnie a mindennapokat. 1945–től élete hátralévő időszakát Belgrádban töltötte, ahol végül az utolsó lélegzetvétellel távozott az élők sorából (1978).

Debreczeni József – Hideg Krematórium című riport könyve számos kiadást megélt már, ám számomra idén, 2024-ben a Jelenkor Kiadó gondozásának köszönhetően vált ismertté. Szinte első pillantásra éreztem, hogy kézbe kell vennem, így rögtön előrendeltem, amint megláttam. A kötet borítója egy nagyon zord képet mutat, amely a maga nemében kiválóan tükrözi, hogy mire számíthat a leendő olvasó.

A kötet 1944-1945 időszakát öleli fel, ahol a deportálástól egészen a felszabadításig ismerhetjük meg az eseményeket. A szerző jó megfigyelőként, igencsak részletgazdagon meséli el mindazon borzalmakat, amelyeket átélt.

„Náci stílus is ez; nem a vagyontárgyakat venni el az emberektől, sokkal egyszerűbb magát az embert emelni ki a javakból. Célszerűbb eljárás, és – ami a fő – kevesebb irkafirkával, formasággal, adminisztrációval jár. A magyar tanítványok izzadón, cédulázva, lajstromozva, jegyzőkönyvezve bonyolították le a fosztogatásokat. A nácik már régen egyszerűsítették ezt a dolgot.”

A könyv két fő részre bontható. Az első fele a kezdetekről, az első táborban átélt „szoktatásról”, valamint az emberi méltóság teljes megfosztásáról, míg a kiadvány nagyobb felében az egyre rosszabb körülményekhez idomított, bizonyos szintű „élőhalottá” deformálódásról, valamint – a címben is szereplő – hideg krematórium gennyedző pokláról mesél.

„Az ember tragédiája falanszterjelenete ködlik bennem. Ugyanaz, és mégis mekkora különbség. A falanszter aggastyán csak borsóra térdeltetett, a szemüveges pomerániai gyilkol. Madách csak álmodott, Hitler realizál.”

Számos borzalommal lehetünk gazdagabbak és az emberi kegyetlenkedésekről is több, mint „kielégítő” képet „láthatunk”, ahogy haladunk előre az olvasással, már szinte azt kívánjuk, hogy jöjjön el a megváltó halál és legyen vége ennek a kegyetlenségnek, de ez csupán vágy, amely ott lebeg mindenki előtt, mégsem teljesülhet be saját akaratból. Az emberi létezés, mint egy banán héjától való meghámozásával, úgy tűnik el a személy létezése, és marad egy állati és antropikus szörnyszülött váza, akiben a létfenntartás ösztöne működik csupán és minden egyéb a múlt homályába vész el.

„De két óra múltán, mire felsorakoznak a négyszázak, nyugodt vagyok megint. Megráz a didergés, de ezt már csak a hideg szél teszi. Sohasem hittem volna, hogy ennyire bele lehet nyugodni az elmúlás gondolatába, sőt hogy a közeli vég gondolata egyenesen kívánatossá válhat.”

Azt hiszem számomra ez az a könyv, amelytől a pulzusom szaporábbá válik, kiver a hideg verejték és többször is kitekintek az ablakomon miatta, hogy megnyugodva állapíthassam meg, mely korban élek. Minden sorában ott az eleven fájdalom, a mérhetetlen és értelmetlen kínzások adta agónia hideg marása, amely áttör időn és téren át, hogy elemészen engem is.

„Auschwitzországban legelőször az undor ösztöne sorvad el.”

Szenvedek minden percben, majd órában, érzem a rettegést, az éhséget és mindazt a kínt, amelyen a szerző átélni kénytelen. A könyv második felére már nem tudom mi a valóság és hol húzódik meg az őrület határa, kiben bízhatok és még hány napig bírom elviselni az ürülék és tetvek állandó kínzását. A testem lassan csak váz, nincs egy épp felület sem rajtam, arcom felduzzadva lüktet, lábaim nem bírnak el egy percig sem. Embermaradványok fekszenek mellettem alig huszonnégy órán át, hogy a lélek távozása után újabbnak adhasson helyet. A halál bár cimborámnak vallja magát, mégis megtagadja kegyét, pedig már könyörögtem is érte. Minden pillanat, amelyet a lázas ködön át érzékelek egy jeges és bűzlő fertőt enged láttatni, ezért néha örömmel konstatálom, hogy kezdek elborulni. Csak az éhség az egyetlen gyötrelmem, amely már hozzám szegődött, belakta testemet, lelkemet. Kivette, mint albérlő, méltatlanul használja bérleményét, még fizetséget sem várhatok cserébe. De jelentkezik minden másodpercben, egy pillanat nyugtot sem enged, azt hiszi, hogy mindenre jogot formálhat, ám tudom, hogy egyszer én nyerek. Hiú vágyam persze oly távolinak tűnik, ahogy peregnek a homokszemek, időm vészesen fogy, és úgy érzem már nincs erőm küzdeni egy új nap hajnalával. A bérlőm is csak addig maradhat, míg érezni képes vagyok, talán egyszer mégis én győzedelmeskedem és kénytelen lesz önként távozni…

„-Igen, de mit tesz az? Ember nem büntethet. Ki biztosít, hogy a halál a büntetés? Hátha az élet az.”

A fenti kis közjáték a saját lelkem és a szerző fájdalmának táncát reprodukálja, ám talán még így se tudom oly részletesen visszaadni, hogy min mentem keresztül, azt pedig végképp nem, amiről olvastam. Ebben a gennyes fertőben élni a mindennapokat, enni, lélegezni és várni az új híreket. Kapaszkodni a kilátástalanságba, mi ez, ha nem maga az őrület pokla?

Sokszor ismeretlen ismerősökről kaptam információt olyan személyekről, akik valamilyen módon köthetőek voltak az író életéhez, múltjához, jelenéhez. Mindenkiről megtudok kis titkokat, hogy aztán végig nézhessem elhalálozásukat. A haláltáborok közti elválasztóvonal nem a hosszú kilóméterekben rejlik, hanem a fokozatosan romló életkörülményekben és a belső hierarchia kasztjaiban, ahol saját fajtád harapásától leszel fertőzött akárhova is lépsz éppen. Nincs menekvés, nincs kegyelem, a jó csak a nikotin pár másodperces mámora és az aznapi kenyér adagjában lelhető fel.

Összességében úgy gondolom, hogy egy nagyon is különleges könyvet vettem kézbe, hiába a sok szenvedés és mérhetetlen rettegés érzése. Tudom, hogy szükségem volt mindarra az élményre, hogy egy új szemléletmóddal gazdagodhassak. Olyan információkkal lettem „gazdagabb”, amelyeket csak egy igazi tanú adhat át az utókornak és bár néhol alig tudtam rávenni magam, hogy tovább haladjak, mégis megtettem, mert tudnom kellett, hogyan is alakultak végül az események. Ezt hívom én igazi horrornak, az élet horrorának és bár tudom, hogy sokan nem értenek egyet ezzel a nézőponttal, de számomra ez az egyetlen, amelytől még most is összerezzenek.

Ezt a kötetet csak azon olvasóknak ajánlom, akik erős lélekkel rendelkeznek, mert borzalmas eseményekről kap mindenki képet akaratlanul is. Nincs szépítés, sem rejtett manírozások, a valóság pucéran mutatja meg magát és csak kevesen fogják értékelni. Mégis azt kell, hogy írjam, aki teheti, vegye kézbe a könyvet és tisztelettel emlékezzen meg mind a szerző, mind a többi áldozat tekintetében.

Amennyiben úgy érzed, hogy kézbe vennéd a könyvet, nem kell mást tenned, mint a Libri weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy