Képzeljük el magunknak a következő életutat: nyolc éves korunkban elveszítjük édesanyjánkat, tizenöt éves korunkban meghal az ötéves kishúgunk, gimnazista korunkban írásunk megjelenik a helyi újságban és a kor egyik elismert szerzőjétől is kapunk méltatást, de azért az írás mellett zenét szerzünk és festegetünk is, majd ezt a rendkívül érzékeny, traumatizált hátteret nyakon öntjük egy elmeorvosi szakiránnyal, azon belül is a pszichoanalízis iránti érdeklődéssel és egy kis morfimfüggőséggel tálaljuk. Egy ilyen koktél elfogyasztása szinte biztos garancia egy tragikus életpályára, ugyanakkor a művészi önkifejeződés páratlan és kiapadhatatlan, mérgező vízű forrása is lehet.

Csáth Géza (1887-1919) – Ópium című elbeszéléskötete a Helikon Kiadó gondozásában látta meg a napvilágot 2019-ben. Frappáns borító, megszokott stílus jellemzi a kötetet.

Emlékszem, ahogy negyedikes gimnazista koromban egy irodalomórán először találkoztam egy írásával. Szerencsére tanárunk nem erőltette a életrajzok és az azokhoz fűződő lexikális tudás magolását, hanem inkább az olvasás megszerettetésére próbálta helyezni a hangsúlyt, több-kevesebb sikerrel.  Voltak napok, amikor kijött rajta a hosszú tanárpálya minden undora és kínkeserve, nem volt motíváció az oktatáshoz és ilyenkor csak felolvastatott az osztállyal a szöveggyűjteményből. Nem mondhatnám, hogy ilyen alkalmakkor nagy lett volna a fegyelem a tanulóifjúság részéről, de amikor gyanútlanul az Anyagyilkosság című elbeszélés került sorra, akkor bizony néma csend és döbbenet ereszkedett a teremre. Számomra a sokkot nem is nagyon maga a történet okozta, hiszen addigra már elvesztettem minden ártatlanságomat a 90-es évek horrorfilm reneszánszának köszönhetően, hanem a puszta felismerés: szólhat erről is az irodalom, nemcsak reménytelen szerelmesek önmarcangolásáról.

A szóban forgó gyűjtemény kéttucatnyi elbeszélést foglal magába, köztük a fent említettet is (melyből Witman fiúk címmel 1997-ben mozifilm is készült, de engem valahogy nem vet rá a lélek a megtekintésére). Az egybegyűjtött írások elég széles spektrumot ölelnek fel mind téma, mind hangulat tekintetében. Többek között olvashatjuk azt a bizonyos első, önképzőkörös elbeszélést (A kályha), a morfiumfüggő ars poetica-jat (Ópium), illetve egy gyerekkori elményekből táplálkozó rémmesét (A varázsló kertje). Vannak   társadalmi korrajzok (Őszi este) és hagymázas lidércnyomások (Fekete csönd) is. Olykor gyerekek, illetve általuk elkövetett szörnyűségek kapják a főszerepet, és bár az őrület is gyakori látogató a lapokon, azért előfordulnak “hétköznapibb” témájú írások is, és áthat mindent a váratlanul bekövetkező, felfoghatalan trauma. 

“Egyszerre nőtt meg. Tegnap este még egészen kicsiny, kedves, pötyögő gyermekecske volt. És reggelre nagy kamasz let. Iszonyú izomzattal, vastag sörtehajjal és gonosz, égő, félelmes szemekkel. Ó, hogy fájt a szívem ezen a reggelen.”

Kinek ajánlanám Csáth írásait több, mint száz évvel a halála után? Tekintsünk el a mélyelemzésektől, se címem, se tehetségem hozzá. Messze nem ismerem a teljes életművet sem, de a kötetben helyet kapó írások véleményem szerint elősorban a borzongás valamelyik műfaja kedvelőinek tetszését fogják elnyerni. Személy szerint magam sem tudom, hogy miért, de olykor Lovecraft-hangulatom volt, lehet csak az azonos korszak miatt, mert azért gyorsan hozzáteszem, hogy errefelé a magyar tanyavilágban nem rejtőznek csápos szörnyetegek, itt sokkal inkább az őrületen és magányos iszonyaton van a hangsúly, és az elbeszélések sem alkotnak egységes “mondakört”, de minden bizonnyal Csáth is stílusteremtő volt a honi irodalomban a maga nemében.

Bízom benne, hogy a múlttal ellentétben a jövőben már kevesebb kiemelkedő irodalmi teljesítmény ára lesz a személyes sorstragédia.

Írta: Süni