Külön választható-e teljes bizonoyssággal az egyén és a társadalom kollektív felelőssége? Mennyire vagyunk felelősek a magatartásunkért egy totalitariánus államban, ahol a normákat és a magatartási szabályokat a fejünk felett és a beleszólásunk nélkül alakították ki? Elvárhatjuk-e a sorkatonától, hogy megtagadja a hadifoglyok kivégzését, még ha ezzel alá is írja saját halálos ítéletét? Vajon jogosan és méltányosan követeli-e továbbra is a háborús jóvátételt a jelenlegi német generációtól Izrael vagy Lengyelország?  Szolgáltatott-e valaha a történelem igazságot, ha egyáltalán létezik az igazság, mint objektív kategória?

Alexander Starritt – Mi, németek című regénye az Európa Kiadó gondozásában jelent meg 2021-ben. A nem túl vastag, alig több mint 200 oldalas mű szép csomagolást kapott és külön ki kell emelni Konok Péter kíváló fordítói közreműködését.

A mű gerincét egy idős német ember külföldön élő unokájának írt levele adja, amelyben összefoglalja a keleti fronton letöltött négyéves katonai szolgálata során szerzett tapasztalatait. Filmvászonra illő karakterek és jeleneteksegítségével elevenedik meg lelki szemeink előtt a háború pokla – és bár ez közhely a javából, de ritka az az írás. amely ennyire plasztikusan és hitelesen képes ábrázolni a borzalmakat. Végigkísérjük egy hadsereg diadalittas felemelkedését és teljes pusztulását, mind anyagi, mind erkölcsi értelemben. Azt gondoltam eddig, hogy már “mindent láttam” a keleti front kegyetlenségéről eddigi olvasmányaimon keresztül, de a könyv sajnos bőven tudott még újat mutatni az ember kegyetlen természetéről.

Alapvetően tehát egyfajta hadinaplóval van dolgunk, de a harci esemnyeken kívűl bőven jut hely morális filozofálásnak is. A bevezetőben is említett felelősségkeresésen kívül a szerző próbál magyarázatot találni a német nép önpusztító és minden remény nélküli kitartására, illetve rávilágít az egyéni sors igazságtalanságára is.

A gépesített, iparosított háború tüzében hánykolódó törékeny ember egyéni képességei szerint vetkőzi le vagy építi újjá saját normáit és prioritásait a túlélés érdekében. Honnan veszi az utókor a felhatalmazást, hogy újra és újra felelősöket keressen példátlan időkben elkövetett példátlan cselekedetekhez, miközben a saját korunkban megannyi gaztett megtorolatlanul marad?

“Az igazat megvallva, fontos volt megértenem őt. A világtörténelem egyes életekben jobban, másokon kevésbé hagy nyomot. Mivel nem az 1920-as, hanem az 1980-as években születtem, számomra azok voltak a legrosszabb idők, amikor a 2008-as gazdasági válság miatt elvesztettem első munkahelyemet; engem nem küldtek Oroszországba, hogy gödröket ássak és embereket gyilkoljak.”