Végre egy könyv, ami nem az én stílusom, semmiképpen sem, mégis elolvastam. Kezdetben megismertük a főszereplőt, aki férjnél van ugyan, de gyászol, és nagyon szenved. Jóformán észre sem veszi a mostani párját, kizárólag a volt férjét gyászolja. Ez a történetnek az a része, amiért tetszett. Csodálatosan írja le az egészet, ahogyan összetörik a lélek, és ahogyan megbénít a veszteség.
Ahogyan Faye kiszabadul a burokból egy munka által, akkor kezdődik el valójában a cselekmény és itt kapcsolódik be a többi főszereplőnk, Pat atya, Carrick és Dolly. Mind a három karakter nagyon szerethető, főleg Carrick. Igazán illik a korhoz ez a szigorú szabályok szerinti létforma, bár a könyv vége felé pont ennek a lazulása miatt érzem hiteltelennek is, mintha teljesen feleslegesen épített volna fel az írónő egy ilyen szereplőt.
Faye viselkedésváltozása is rettentő gyors nekem. Egyik pillanatban menekül a saját életébe, aztán pár nap alatt hirtelen otthonának tekint valamit, ami nem is lehetne idegenebb. Nekem kifejezetten undorító volt, ahogy Carrick-hez viszonyult, és ahogy vele viselkedett. Ez a része is érthetetlen volt a számomra.
Nagyon könnyű volt vizualizálni, egészen könnyen elevenedtek meg a sorok. Csodaszépen mesél az írónő világítótornyokról, örültem a sok háttérinformációnak, amit azért egy romantikus könyvben nehéz úgy előadni, hogy ne legyen elképesztően unalmas.
Ezeken az „apróságokon” kívül viszont fontos mondandója van a könyvnek a továbblépésről és ezt a részét imádtam. Hogyan fér el egymás mellett ennyi érzelem és hogyan alakul át a vérző seb gyógyult heggé.
Összességében nem volt rossz egyáltalán, nagyon szép szerelmes történet egy olyan nőről, aki már elvesztette a fényt.
Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Művelt Nép Kiadó oldalára ellátogatsz.
Írta: Anett
0 hozzászólás