Vannak bizonyos könyvek, amelyek elemi erővel csapódnak az olvasó lelkébe, és nem eresztik még hosszú idő után sem, pedig az idő koptatná az emlékeket. De mielőtt ebbe részletesen belemennék, szeretném megköszönni a Napkút Kiadónak, hogy olvashattam a könyvet. Köszönöm szépen.
Ágoston Tamás nevével bevallom most találkoztam először, mégis régi ismerősként köszöntöttem olvasásom folyamán. A szerző mondanivalóját olyan erős, mély jelentéssel fűszerezte meg, hogy a legtaglózás erejével hatott rám. Már elve a borító kép is ad egy bizonyos érzést, hiszen a fotón két gyermek ölelkezése látható. Bár a figyelmes szemlélőnek fel fognak tűnni azon sajátos jegyek, amelyek rögtön más érzést keltenek, ha ismét rátekintenek. A két gyermek közti kapcsolat nagyon könnyen leolvasható és bizony az egyik önteltséggel, míg a másik mélységes szomorúsággal tűri a fotó készültét. Ettől a tekintettől kirázott többször is a hideg, de pontosan értettem, hogy nem lesz egy könnyű olvasási élményem.
A visszaalvás művészete című verseskötet 2019-ben jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában.
Ha azt mondom, hogy elvesztem a sorokban, akkor csak a felszínét kapargatom mindannak, amit átéltem olvasásom alatt. A költő különböző élethelyzeteket mesél el költeményei által, amelyek fullasztóan hatnak az olvasóra. Nézzünk is egy – két művet.
Ennek a költeménynek a sajátossága, hogy először egy régies film kockái elevenednek meg a szemünk előtt, amelyek bizony a maguk bizarrságában az élet horrorává növik ki magukat.
A második versben, pedig egy olyan érdekes „élet mozaikjai” térnek vissza, melyek éjszakánként felriasztottak legmélyebb álmomból és nem eresztettek.
És van egy személyes kedvencem is, amit mindenképpen szeretnék megmutatni nektek. A szándékom elsődlegesen az, hogy megértsétek, hogy bizonyos gyermekeknek mennyire pokol a „felhőtlen” életük. Vajon már értitek?
Anya kezében légycsapó,
apa kezében húsklopfoló.
Hívogatnak.
A szekrényben lapítok
a színtelen ruhák bűzölgő rétegei alatt.
Néma vagyok, mint a nyolcadik törpe,
akit Hófehérke agyonvert.
Anya mesélt róla, mikor bepisiltem
az óvodában. Azt mondta: a te jeled
a virág, kicsim, de ez még változhat.
Apa bólogatott. Aztán egymásra nevettek,
mint akik értik a tréfát.”
Összességében úgy gondolom, hogy ez a könyv egy mélységes árokba vezeti olvasóját, majd magára hagyja egy –egy költeménnyel. A szerző megmutatja azon rémképeket, amelyek bármelyikünkkel megtörténhetnek, mégis reméljük, hogy csak a képzelet szüleménye. Az egész könyvre jellemző egy bizonyos depresszív, groteszkség, ami elsődlegesen a költeményekben megjelenő szubmisszív karakterek tesznek igazán megrázóvá.
Összességében elmondhatom, hogy idei évem egyik legmeghatározóbb verseskötetét volt szerencsém kézbe venni.
Hogy kinek ajánlom? Mindenkinek és senkinek, az előbbit azért, mert nagyon fontos elmélyülni az ilyen művekben, az utóbbit pedig azért, mert rendkívül szomorúvá és deprimáltá tesz.
Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Napkút Kiadó oldalára ellátogatsz.
Írta: NiKy
0 hozzászólás