Először is szeretnék pár szót írni az alkotóról, ugyanis teljesen ledöbbentem, amikor tudatosult, hogy ki is valójában David Walliams. Nem tudom, hogy mennyire vagytok tisztában az író munkásságával, de röviden annyit írnék, hogy sűrűn látható volt anno zsűriként a Britain’s Got Talent-ben, ezen kívül angol komikus, színész, író és televíziós műsorvezető is. Főként a Matt Lucas-szal közösen készített Little Britain című televíziós sorozatból ismert. Számomra azért volt döbbenetes, mert egy időben sokat néztem a fent említett tehetségkutató műsort és a benne megismert David teljesen más képet mutatott magáról. Persze egy művészembernek több alteregója is lehet és pont ezért nagyon örülök, hogy új oldaláról ismerhettem meg. ( Itt még több infót találhattok az alkotóról).

A könyvet egy nagyon kedves barátnőm miatt szereztem be, mert előtte pár nappal tette a kedvenc kötetei közé. Akkor a maga szűkszavú, de lényegre törő stílusával értékelte a könyvet: „Ilyen hülyeséget, egy ilyen könyvön bőgni bakker…Kedvencem lett :)” –  Számomra a véleménye fontos, hiszen nap mint nap szórakoztatjuk egymást és ezt szó szerint kell venni. Így evidens volt, hogy egy példányt pottyantok is a kosaramba.

Miután megérkezett, megállapítottam, hogy bizony feltűnő egy darab. Nem a méretét tekintve, hanem a borító képe miatt. Piros alapon arany betűk hirdetik a szokásos marketing szöveget: „Már több mint 20.000 példány”. Első gondolatom az volt, hogy mennyire felesleges és inkább antipatikus érzelmet kiváltó, hogy ilyen szövegeket helyeznek a borítóra, elvégre, ha tetszik, akkor én magam fogom terjeszteni az „igét”, de ha nem, akkor meg becsapva érzem magam, hogy megvettem egy terméket, mert kasszasikernek van hirdetve. Ettől függetlenül már a borító képe is megfogott, mert a rajz nagyon aranyos és bár nem teljesen az én világomat tükrözi, mégis jó kedvű lettem tőle.

A fülszöveg szépen letükrözi a belső tartalmat, miszerint egyik főhősünk, a 11 éves Ben rettegve gondol a péntek estékre, amikor is rendre a nagymamájánál kell aludnia. Szerinte az idős hölgy a világ legunalmasabb nagymamájának látszik: hiszen állandóan szókirakósdit akar játszani és káposztalevest főz. Ráadásul a káposzta szaga az egész lényét és lakását eluralta, ugyan ki akarná egy ilyen nagyszülővel tölteni az idejét? De, van egy dolog, amit Ben nem tud róla. Az idős hölgy nem az, akinek mutatja magát és egy bizonyos meghiúsult eseményt követve Ben élete is kerekestül felfordul. De vajon mi köze van egy kotnyeles szomszédnak mindehhez? És vajon milyen kalamajkába keverednek, ahol még a királynő is audienciát kénytelen adni? Nos, ezekre a kérdésekre és még sok másra is meg fogod találni a választ, csak el kell olvasnod a könyvet.

Személyes, szubjektív meglátásom a történettel kapcsolatban, hogy rendkívül fiatalos és energiadúsra sikeredett. Ugyanakkor sok mai problémát és komolyabb témát is feszeget, ilyen például a generációk közötti szakadék, a szülői szerep és mindenekelőtt a családi kötelékek fontossága. Bár hangulatilag könnyed majdnem a háromnegyedéig, de az utolsó pár fejezet igazán megindító volt számomra és őszintén szólva arcul csapott rendesen.

Mert én is voltam gyermek és valakinek az unokája vagyok. Számomra Ő is egy „szupernagyi”, mert bár bőven túl van a 70 évén, mégis autót vezetett eddig, motorozott, és ha olyan kedve volt, felült a repülőre és országokat utazott azért, hogy lássa gyermekét. Sőt elárulom, még a hóban is képes megfürdeni, hiszen vallja, jót tesz a bőrnek és fiatalít – és itt csak remélem, hogy nem olvassa az értékeléseimet, mert biztos kikapnék ezért az információért. De a humort félretéve lassan két éve nem láttam. Bár a döntésem tudatos és nemcsak a vírus miatt van, mégis bűntudatott érzek ezután a kötet olvasása után. Mindannyian fiatalon kezdjük és egyszer, ha elég szerencsések leszünk, elérhetjük az idős kort. A korosztályok közötti szakadék az évek alatt nem szűkült, hanem nőtt, de ezért felelőst keresni oly nehéz és nem is akarok. Csak azt tudom, hogy ezekért a regényekért igen hálás tudok lenni, mert mindig ráébresztenek a hibáimra és megmutatják, hogy talán sosem késő változtatni.

Ami a szülők szerepéről szól, már egy másik érzést hozott felszínre bennem, elvégre Ben anyukája és apukája is elég narcisztikus nézeteket vallanak. Erről oldalakat meg tudnék tölteni, de itt csak annyit szeretnék elmondani, hogy az alkotó tükröt állít a szülők és gyermekeik elé, valamint ugyan ez a párhuzam fedezhető fel az élet és halál között is. Mind a kettő erős páros, de külön-külön is megállja a helyét. Az előbbinél a meg nem élt és el nem ért sikereket szeretnék gyermekükben felszínre hozni és elfelejtik, hogy mindenki egy külön kis személyiség, és nem szabad ráerőltetni a másik lélekre semmit. Az utóbbinál pedig az az érzés és a tudat, hogy egyszer mindenki meg fog halni, de addig is nem mindegy, hogy mivel telnek azok a bizonyos napok, hetek, hónapok és évek. Sosem késő újrakezdeni és a végén elégedetten elmenni ebből a világból.

Összességében elmondhatom, hogy egy nagyon kedves, vidám, de annál tanulságosabb regényt olvashattam.

Ajánlom kortól és nemtől függetlenül, mert a szeretet és törődés mindannyiunknak fontos szüksége. Ne feledjétek az idő telik, és ha még élnek a nagyszüleitek -óvatosan- öleljétek meg és kérdezzétek meg, hogy vannak és meséljenek a fiatal korszakukról. Mert ki tudja, lehet, hogy pont a te mamád a következő gengszter nagyi!

Amennyiben felkeltettem az érdeklődéseteket, a Kolibri oldalán be tudjátok szerezni a könyvet.

Írta: NiKy