„Ez angyal, az én hitvesem
Ő, ő széttöri láncom s kitárul a menny!”

Aldous Huxley – Az érzékelés kapui / Menny és pokol című esszéit már nagyon régen olvastam, de mind a mai napig érzem azt a hatást, amit kiváltottak bennem. Vajon az agy csak tényleg egy érszorító a valóságon, amely megszűri és átalakítja számunkra a környezetünkből érkező információt, elfedve annak igazi jelentését? Lehet tényleg a természeti népeknek volt igazuk, amikor különböző növényi szerek segítségével kívántak bepillantani a függönyön túlra vagy kerestek útmutatást? A modern ember persze abból az élményből is instant tablettát gyártott, feloldotta a misztériumot a laboratóriumi vegyszerekben. Hogy aztán jöjjön Nixon és a totális háború a drogok ellen, amelyet nagyrészt az a politikai félelem is vezérelt, hogy az új tudatmódosító szerek meglehetősen aláásták az amerikai fiatalok harci kedvét. A zéró tolerancia mind a mai napig tart, miközben a modern ember egy egyre szürkébb és idegenebb világban bolyong kétségbeesve, iránymutatás nélkül. Néha a kívülről érkező információ annyira nehezen elviselhető, hogy ellenállhatatlan a kísértés arra, hogy mesterségesen „rásegítsünk” az agyunk szűrő képességére. Különösen egy olyan társadalomban, ahol nagyon könnyű leszakadni és az út szélén maradni.

Philip K. Dick – Kamera által homályosan című könyve az Agave Könyvek Kiadó gondozásában jelent meg 2018-ban. A könyvet megelőzően nekem először a Linklater-féle filmhez volt szerencsém, ami nem hagyott mély nyomot bennem akkor őszintén szólva. Valahogy ez a negatív élmény átragadt a regényre is és sokáig csak biztonságos távolságból kerülgettük egymást. Aztán némi véletlennek és külső ráhatásnak is köszönhetően végül belőttem magamnak az újabb Dick-adagomat.

„Folytatni kéne a megfigyelést. És ha egy mód van rá, nekem. Állandóan figyelnem kéne, figyelni és értelmezni, még ha nem is lépek közbe; még ha csak szemlélődöm is némán, láthatatlanul. Ez a lényeg: hogy én – mint mindent látó – a helyemen legyek.
Nem miattuk, magamért.
Na, jó, helyesbített, miattuk is. Ha történne valami, mint amikor Luckman fuldoklott. Ha valaki figyel – ha figyelek –, észreveszem és segítek. Azonnal tudok segítséget küldeni, megfelelő segítséget. Különben meghalnak, és senki nem lesz okosabb. Senki nem tudja meg és senkit nem is érdekel. Az ilyen nyomorult kis életeknél valakinek közbe kell lépni. Vagy legalább feljegyezni szánalmas jövés-menéseiket. Lehetőleg maradandóan feljegyezni, hogy ne felejtsék el őket – hogy később, a jobb napokban, az emberek majd megértsék.”

Mit is érdemes elmondani a történetről? Mit lehet elmondani egy olyan történetről, amelyet egy súlyosan kábítószerfüggő, a skizofrénia határán billegő instabil személyiség szemszögéből írtak meg? Igen, van egy beépített ügynök, Fred, aki a barátainak és az ügyfeleinek csak Bob Actor, aki egyszerre terjeszt és nyomoz egy H-anyagnak nevezett durva szer után egy retrófutursiztikus Amerikában, ahol mindent áthat (elvégre Dick-könyvet olvasunk) a rendszerszintű, kissé hidegháborús paranoia. A gyanakvás, a megfigyeltség érzése elviselhetetlen már önmagában is, mindezt csak tovább erősíti a művészi szintre fejlesztett kábítószerfogyasztás. Nem is áldoznék több energiát a sztori szemléltetésére, van, és egyáltalán nem rossz, vannak benne fordulatok is, de szerintem az egész csak körítés.

Már a könyv első felének olvasásánál éreztem egy egyfajta mindent átható melankóliát, mint amikor idős korban előkerülnek a ballagási képek és eszünkbe jutnak a rég elment barátok. Annyira személyes, annyira érzékletes Fred/Bob Actor elbeszélése egyes szereplők kapcsán, hogy egy idő után kialakult bennem a meggyőződés, hogy ezek nem lehetnek pusztán kitalált karakterek, itt bizony életrajzi ihletésről van szó. És valóban, miután kíváncsiságból az utószóhoz lapoztam, a gyanúm beigazolást nyert.

Fontosnak érzem mindezt leírni, mert valószínűleg más olvasók is kicsit értetlenkedve fogják olvasni a regényt. Természetesen nyomokban tartalmaz sci-fi-t, de hol van az időutazás vagy a sugárfegyverek, kérem szépen? A könyv arról szól, hogy a szintetikus kábítószerek hogyan nyomorítottak meg egy egész generációt. Hogyan lettek az útszéli árokba dobva, mint elhasznált fecskendők. Emlékállítás és tiszteletadás a fiatalkori barátok iránt. Érdemes a szerző jegyzetét is elolvasni a végén, akár egy gyászbeszéd a tömegsír fölött. Fojtogató a céltalanság, az iránykeresés, a vágy egy jobb élet iránt, ami nem adatik meg, nem is éreznénk hihetőnek egy ilyen korban. A tévútra terelődött társadalom előállítja a saját gyógyszerét, amitől jellemzően csak még mélyebbre merül a saját válságában. Óhatatlanul olyan érzésem volt, hogy az a „nagy hullám”, egy fiatal generáció ereje és bizakodása, amit Hunter S. Thompson olyan zseniálisan fogalmaz meg a Félelem és reszketés Las Vegasban című könyvében, itt végleg a part menti szirteknek csapódik.

„Tavaszi virágot, gondolta a liftnél. Pici, tavaszi virágot. Biztos talajközelben nő, sokan rá is lépnek. Vadon nő? Vagy speciális medencékben, hatalmas elkerített farmokon? Kíváncsi vagyok, milyen vidék lehet az. A rétek meg minden. A különös illat. Hol lehet ilyet találni? És hogyan lehet odajutni? Aztán ott maradni? Miféle utazás az, milyen jegy kell hozzá? Kitől lehet megvenni?
Szeretnék magammal vinni valakit oda, talán Donnát. De hogyan kérjem meg, pont egy ilyen csajt, amikor még azt se tudom, hogyan férjek a közelébe? Amikor annyit próbálkoztam, és nem jutottam sehová. Egy lépést se. Ráadásul sietnünk kell, mert aztán az összes tavaszi világ elpusztul.”

Nagyon mélyen emberi és személyes, az általam olvasott legkevésbé Dick-regény, ami egyben a hozzám legközelebb álló Dick-regény is. Nem annyira nyomasztó, mint talán amennyire az írásom sejtetni engedi, a könyv végére marad bennünk némi remény.  Sci-fi rajongóknak csak óvatosan ajánlanám, aki viszont szereti a különös hangvételű személyes és társadalmi katasztrófákat, az nem fog csalódni.

Kedves Olvasó, ha még nem vettem el a kedvedet teljesen az olvasástól, de nem is hoztam meg, beilleszteném ide a végére a kedvenc részletemet a regényből, hátha segít a döntésben. Így vagy úgy.

„Nagy-nagy bölcsesség kell ahhoz, hogy az ember tudja, mikor legyen igazságtalan. Hogy eshet az igazság áldozatául azért, ami helyes? Hogyan lehetséges? Mert a világ el van átkozva, minden ezt bizonyítja, ez itt a bizonyíték. Valahol a mélyben a mechanizmus, a dolgok gépezete szétesett, és a maradványokból árad a szükség, hogy mindenféle tisztátalan, rossz dolgot tegyünk, amire a legbölcsebb döntések kényszerítenek. Több ezer éve kezdődhetett, de mostanra mindent áthat. És mindenkit. Nem fordulhatunk meg, nem nyithatjuk ki a szánkat, nem dönthetünk e nélkül. Nem is érdekel, hogyan kezdődött, mikor és miért. Csak azt remélem, hogy egyszer véget ér. Mint Tony Amsterdamnak: remélem, hogy egy nap visszatér a színes szikraeső, és akkor mind látunk majd. A keskeny átjárót a békességgel a túloldalon. Egy szobor, a tenger és a holdfény. Semmi nem mozdul, semmi nem zavarja a nyugalmat.
Réges-rég, az átok előtt, mielőtt minden és mindenki ilyen lett. Az Aranykorban, amikor a bölcsesség és az igazság még egy volt. Mielőtt minden éles szilánkká forgácsolódott. Diribdarabokká, amiket nem lehet összerakni, akárhogy is próbáljuk.
Alatta a város fényeinek sötétjében-árnyékában megszólalt egy rendőrautó szirénája. Üldözés. Egy megveszett állat, amely ölni akar. És tudja, hogy fog is hamarosan. A lány megborzongott, az éjszakai levegő lehűlt. Ideje menni.
Ez nem az Aranykor, amikor ilyen hangok vannak a sötétségben. Én is ilyen mohó hangot adok ki? Én is az vagyok? Állat, ami bekerít, vagy amit bekerítenek?
Elkapnak?”

A könyvet megtaláljátok az Agave Könyvek Kiadó weboldalán.

Írta: Süni