„Az vagy, ami megesett veled.
Elfogadod és magadévá teszed az eseményeket,
aztán pedig… magad ellen már nem fordulsz.
Így állunk.
Gyűjteménye a történetnek, se több, se kevesebb,
nézete a teljes egésznek… Mit látsz belőle?
Magadat eltelve, vagy a teljes egészet?”

A halálról és az elmúlásról számtalan formában olvastam már költeményeket, de az emlékezésről és az élőkhöz szóló, talán imaként is értelmezhető sorokat még nem forgattam vagy igencsak elenyésző alkalmakkor. Ha létezik fájdalom, amelyet a költő megél szerettei elvesztésével, egykor szoros baráti kötelékei lazulásával, mint amikor egy szikla elindul a lejtőn és végül akaratlanul is letörnek darabkák róla. Ezen lelkek közül is úgy hullanak le a szívhez legközelebbiek, mint augusztus éjjelén a hullócsillagok. Egy utolsó bágyadt mosollyal, elfáradva, megélve, mit az élet adományként adhatott és a Sors asszonyi kegyeltjéből még egy utolsó, igazi tűzzel égve, emlékezni hagyja elhullajtott csillagkönnyeit. Minden lélek érték és megismételhetetlen, ám az író számára nem egyek a megélt és a megélni vélt események, melyek csak abban hasonlítanak, hogy az akkor és most legteljesebb megélésében emlékezik és adja át ezeket szavak formájában. Talán nem mindig a legpontosabban, de hát ki képes a szív legmélyebb fájdalmát szavakkal leírni… azt csak megélni lehet és mélyen elgyászolni.

Kállay Kotász Zoltán – A meztelen csillagász című verseskötete 2021-ben jelent meg a Műpártolók Egyesülete jóvoltából.

Ebben a kötetben számadás történik múltról és jelenről, az álom és valóság mezsgyéjén lépkedve. A párhuzamok vékony határvonalát néha átlépve, néhol a banalitás kabátjába burkolózva lépkedünk életek elmúló periódusain, hegyezve fülünket, remélve, hogy a lélek suttogása minket is elérhet. Eme adomány egy átokkal is felérhet, elvégre kit elvesztettünk már felébreszteni nem merjük, de akkor mi marad a kérdezőnek, a vérzőnek, a nyughatatlannak? Talán semmi és mégis minden, mert az irodalom nagyon megengedő a szenvedővel szemben. Íme, erre egy remek példa:

„Megbocsátani hitet, hitetlenséget,
egyenrangúvá tenni eredetit a képződménnyel…
Egyenrangúvá tenni eredetit a képződménnyel?
Kérdések és magyarázatok sorra kiöregednek,
s mint utolsó esélyüket,
végül elvesztik esztétikai jelentőségüket.”

A verseket olvasva sokszor megálltam és eltöprengtem, hogy vajon én kihez szólnék most, kik azok az elhullott csillagok életemben, akikért vért könnyeznék a lapok felett? És megdöbbenésemre, egy egész könyvre valót találtam, pedig még csak a negyvenesek fehér vásznát vettem át pár hónapja. Még nincs teleírva, sem pecsételve, de ha visszatekintek a harmincas, húszas éveimre, akkor sok sáros foltot vélek felfedezni, sírokat, emlékeket, elmulasztott lehetőségeket. Lelkeket, kiket akkor természetesnek véltem, most pedig vágyaim egyik sóhajában bújnak meg. Ezért mikor ezeket a sorokat olvastam, nagyon fájt a szívem.

„Minél öregebb és tapasztaltabb valaki,
annál jobban tud és szeret csodálkozni.
Mert csodálkozni nem a csodán, az egyszerin kell,
hanem az ismétlődőn, az állandón. Ebben rejlik a csoda!
A csodálatos csodátlanságban.”

De ahogy a könyv felénél jártam, valamely kövekkel kirakott útján, éreztem, hogy az élőkhöz is szólni kellene, míg megtehetem. Ám pont azt tapasztaltam, hogy álmomban sok mindenről tudok mesélni, de mikor mellettem ülnek, egy hang is sok, mi kikívánkozik belőlem. Beszélni világéletemben jól tudtam, mégis néma gyermekké váltam minden ilyen pillanatomban. És valljuk be, a költő is inkább álmaiban tudja kifejezésre juttatni legfontosabb és legszebb szavait, pedig akihez szólna éppen most fújta rá a legmelegebb levegőt. Ki és be, le és fel… sose értem meg mit történik ilyenkor az emberrel…

Ahogy sopánkodtam és gyötrődtem olvasásom folyamán, úgy találtam rá három kincsre, amely közül az egyik költemény Fábián István költőnek címződött és szívem hatalmasat dobbant. Hiszen én őt ismerem, másik általam nagyon szeretett költő és kinyitottam lelkem kapuját, úgy fogadtam be a legszebb sorokat hozzá. Most mégis egy másik verset szeretnék megmutatni, amely legalább olyan kincset ér a szememben, mint az előzőleg említett. Remélem, hogy nem kell magyaráznom… értitek…

„Egyenként mérik a piacon
darabra súlyát a legszebbnek.
Búcsúzunk tőled,
szüleid, gyermeked!
Nem történt semmi, csak visszatért.

A magok meghalni nem tudnak,
a mulandóak elkülönülnek.
Rokonok, barátok,
kedves egybegyűltek!
Ne álljanak odakünn, szüljenek már beljebb!

Nyár jön és ősz, és télre tavasz,
az ártatlanság ölünkbe hull.
Köszönjük szépen
a szíves meghívást!
Megnyílsz, majd eltűnsz a csemegén túl.”

Azt gondolom, hogy azok a költemények a legszebbek, amelyek a szerző legnagyobb fájdalmából hullottak a papírra. A tinta csak dísze a szavaknak, hiszen csak annak a varázsát adják, hogy mások is láthassák azokat, de igazán csak az értheti, kinek szíve legalább olyan sebzett, mint megálmodójának.

Különleges ihletésű és egyedi hangulatú költemények összessége a könyv. Így azoknak ajánlom elsődlegesen, akik gyászolnak, de mások is megérhetik, ha hullajtottak már csillagkönnyeket egy augusztusi éjszakán.

Számomra a legmaradandóbb üzenete: „Élni csak annyi, mint a pillanat varázslatában megmerítkezni. A legfontosabb, hogy ne féljetek… a félelem mérgez […].”

Amennyiben szeretnél elmerülni ebben a különleges világban, akkor nem kell mást tenned, mint a Líra weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy